Máté Angi: Kapitány és Narancshal

 

látta, hogy a folyó folyik

Volt egyszer egy tengerészkapitány. Ez a tengerészkapitány olyan volt, mint a tengerészek, csak még olyan is volt, hogy parancsolgatott.

Járta hajóval a tengereket, óceánokat, és azt mondta közben a tengerészeinek:

− Húzzátok föl a vitorlákat! Engedjétek le a vitorlákat! Tekerjétek jobbra a kormányt! Tekerjétek balra! Hűtsétek meg a kakaómat! Varrjátok meg a lyukas zoknimat!

Aztán egy szép napon megunta a tengerek, óceánok ingását, megunta, hogy mindig lesni kell, mikor érnek már szárazföldet. Fogott egy nagy halászhálót, belepakolta a pizsamáját, fogkeféjét, vasárnapi ruháját és a befőttesüvegét, amiben egy kicsi, narancssárga halat tartott.

Bogra kötötte a halászháló négy sarkát, aztán a háló-batyut a hátára vette, és parancsolt:

− Vigyétek a hajót egy város széléig, ott kiszállok!

A tengerészek engedelmeskedtek, elhajóztak egy város partjáig, aztán elővették pöttyös zsebkendőiket, integettek a leszálló tengerészkapitánynak, és sírdogáltak.

A tengerészkapitány nem integethetett, tartania kellett a nagy háló-batyut, így hát sírt egy keveset ő is, majd nyakába vette a várost.

Járta a város utcáit napokon keresztül, vasárnap a vasárnapi ruhájában, hétköznap a hétköznapiban.

Egy szép napon elfáradt, leült hát a parkban egy padra, és maga mellé ültette a befőttesüvegben fickándozó halat:

− Tudod-e, te fickándozó kicsi hal, a sok utca után ismét vizet szeretnék látni!

A kicsi, narancssárga hal a befőttesüvegben tátogott néhányat, azt is mondhatta, igen, azt is, hogy nem, bármit mondhatott. Maga a tengerészkapitány sem tudta kitalálni a hal válaszát, pedig igencsak értett a vízi állatok nyelvén, megvonta hát a vállát, vette a csomagját, és elindult a város belseje felé. Ott egy nagy híd nyújtózott, alatta folyó szelte ketté a várost.

Ez az! Ez jó! Ideköltözöm, ide, a híd kellős közepére, innen látom a vizet! − gondolta a kapitány, és már rakosgatta is ki a híd korlátjára a fogkeféjét meg a befőttesüveget a narancssárga hallal. Kihúzta cipőjéből a fűzőt, kikötötte a hídra, majd fölcsíptette rá a pizsamáját és a vasárnapi ruháját, s közben mosolygott, tetszett neki az új otthona.

S ahogy így állt, mosolyogva, eszébe jutott, hogy ő parancsolni is szokott, a folyó felé fordult hát, s parancsolt:

− Folyj! − És a folyó folyt szépen.

− Repüljetek! − parancsolt a sirályokra, és a sirályok repültek.

− Ússzatok és hápogjatok! − parancsolt a vadkacsáknak, és azok úsztak és hápogtak.

Aztán minden reggel így parancsolt. Így élt a tengerészkapitány a hídon, néha visszagondolt a régi időkre, a hajókra, a pöttyös zsebkendőkkel integető tengerészeire; szeretett rájuk visszagondolni, olyankor mindig felvette a vasárnapi ruháját.

Visszagondolt és parancsolt, így teltek napjai.

De aztán egyszer valahogy minden másképpen alakult.

Úgy kezdődött ez a másképpen, hogy a tengerészkapitány elaludt. Már a hasára sütött a nap, delet harangoztak, amikor ijedten felült:

− Jajajajj, elaludtam! Nem parancsoltam meg a folyónak, hogy folyjon, a sirályoknak, hogy röpüljenek, a vadkacsáknak, hogy ússzanak és hápogjanak! Azt a mindenit, mi lesz így?

Lenézett a hídról, és látta, hogy a folyó folyik, a sirályok röpülnek, a vadkacsák úsznak és hápognak anélkül, hogy hallották volna az ő parancsát.

S akkor a tengerészkapitány kicsit zöld, majd lila lett, és majdnem elpityeredett.

 

nem mozgott a világ

Aztán valahogy mégsem sírt a tengerészkapitány, csak annyit mondott:

− Hjajj! − De azt olyan nagyon sóhajtotta, hogy annak erejétől a folyón haladó vitorlások nagyot lódultak, felborzolódott a vadkacsák búbja, és cikcakkosan repültek a sirályok.

Kicsit meg is ijedt ettől a kapitány: jobbnak látta lesietni a hídról, nehogy még a végén felforduljon a világ az ő nagy sóhajtozásától.

Aztán, ahogy ott imbolygott a platánfák alatt, egy embert pillantott meg, aki nagy fazakában valami pálcára tűzött, fehér puhhantságokat növesztett, és így kiabált: vattacukrot vegyeneeek, noo, vattacukrooot!

Szépek voltak ezek a fehérek, s ahogy ott állt a kapitány ebben a gyönyörűségben, ismét kiszakadt belőle, hogy:

− Hjajj!

Leejtett vállakkal mondta, mint akire ráült két súlyemelő − s a sóhaj nehezétől már szálltak is  kifele a vattacukros ember fazakából, szét a világba a szálazott cukorpuffok.

S ahogy szálltak, alattuk állva eszébe jutott a kapitánynak, hogy elfelejtette magával hozni a kicsi, narancssárga halat, pedig most ő is láthatná ezeket a repülő szépeket. Sóhajtott ezért ismét egyet a kapitány:

− Hjajj!

S mire ezt elsóhajtotta, már repültek is a járda melletti kupacból az összegereblyélt száraz levelek, lett nagy kavarodás, sárgák-barnák kuszája, s abban a kuszában két utcaseprő rohant feléje, hadonászva a seprűikkel, hogy:

− Álló napja seperjük a járdát, erre idejön, és mindent telesóhajt száraz levéllel! Na, megálljon csak, megsóhajtozzuk mi mindjárt!

Kicsit csodálkozott a kapitány, bár szíve szerint sokat csodálkozott volna − ott, a platánok alatt, ahol a faágakon édes vattacukrok himbálóztak, a járdán pedig térdig ért az őszi falevél −, de futnia kellett, igen-igen gyorsan, hogy el ne kapják a vicsorítva hadonászó utcaseprők, futott hát vissza a hídra, az ő hídbeli lakóhelyére.

Megetette a narancssárga halat, pizsamába bújt, beledugta fejét a befőttesüvegbe, úgy mesélte el Narancshalnak, mi történt vele.

A sóhajtást valahol futás közben kiejthette magából, mert minden csendes volt, nem mozgott a világ.

 

hová lettek a hálóból a csillagok

Minden csendes volt, nem mozgott a világ.

Két könyvet húzott elő zsebéből a kapitány, szép halak úsztak bennük ide és oda; ezt a két könyvet a feje alá tette, betakarózott a halászhálójával, a pipáját a hídfőn strázsáló kőoroszlánok szájába dugta, s így szólt:

− Szervusz, világ, vetett ágy!

Aludni próbált, de nem jött álom a szemére, nézte hát a kőoroszlánokat innen, aztán onnan. A kőoroszlánok szoborból voltak, és ásítósra tátották a szájukat.

− Ti, szegények, hát ti sem tudtok aludni? Várjatok csak, hadd mutassak valamit nektek!

Fogta a halászhálóját, és kivetette a folyóra.

A folyó vastag sötétjén csillagok lebegtek, mintha apró éjszakai fürdőzők lennének arany fürdőbugyogóban. Ott csillogtak, valahányszor hullámot lökött a víz.

− Nézzétek csak, kedves oroszlánok, a bűvészmutatványomat: bevetem a hálómat a folyóba, alámerül, és amikor kihúzom, na, mi lesz benne? Ugye, azt mondjátok, „sok csillag lesz benne, kapitány uram”? Lássuk csak! − mondta hunyorogva, a pipáját szájába lökve a kapitány.

− Hahaha-hahaha, na, gyertek csak ide, ti csillagok, éjszakai csepcselők, ti aranybugyogósok, hálóval mindent kiszedek én, ki én a halat, a hínárt, a Duna alját és tetejét! Hóó-rukk! Hóó-rukk! − rugaszkodott neki, és húzta, húzta a hálót.

A háló üresen hullott a hídra, hozta a semmit.

Egy szem csillag sem volt benne.

 

Rofusz Kinga rajza