Tóbiás kincset talál
Péntek volt. Majdnem hétvége! Kár, hogy csak majdnem. A hétvégi pihenés a szemétszállítóknak is jár, az emberek ilyenkor otthon lazítanak, míg a gépek a telephelyen csevegnek a heti kalandjaikról. Tóbiás már nagyon várta, hogy odagurulhasson a barátai mellé. Szerette volna elmesélni, hogy az új körzetben, amit most kaptak meg, van egy furcsa ház, amin eddig mindig egy nagy lakat virított, de most... Ma péntek van. Holnap elmesélem. Igaz is: pénteken mindig elmegyünk a furcsa ház mellett!
Megnézem, mi folyik ott éppen! ‒ gondolta Tóbiás, amikor elindultak.
A furcsa ház az erdő mellett állt. Ez volt a város egyik legritkábban lakott területe, eddig nem is szállították innen a szemetet. Az épület, ami úgy megtetszett Tóbiásnak, olyan volt, mint egy mézeskalács házikó. Világosbarna falain apró fehér keretes ablakok voltak; cukormáz helyett ugyan színes üveggömbök díszítették, de messziről pontosan úgy nézett ki, mint a boszorkány háza a mesében. Tóbiás mindig meresztgette a lámpáit, hátha a tulajdonost is meglátja. Ám a házikó ablakai be voltak deszkázva, mintha nem lakna benne senki. Szemetes sem állt előtte.
Két hete azonban valami megváltozott. A spalettákat kihajtották, az ablakból halvány fény szűrődött ki, a kertajtót valaki átfestette. Felébredt a házikó! Tóbiás alig várta, hogy elgurulhasson előtte, hátha ki tudná deríteni, nincs-e új csengő vagy postaláda... Esetleg kuka.
Megtették a szokásos kört az elővárosban, és befordultak az erdő felé vezető útra. Tóbiás messziről figyelte, nem lát-e az út végén, a házikó körül valami szokatlan dolgot. Azonnal észrevette: nyitva áll a kapu, amin valaki épp a szemetest hozza ki! A tulajdonos cseppet sem emlékeztetett mesebeli lényre: egy alacsony, szemüveges férfi volt, barna dzsekiben. A kapu elé tette a kukát, és már el is tűnt az ajtó mögött. Legalább láttam, ki lakik itt. Nem, igazán nem gondoltam, hogy egy boszorkány fog kicsoszogni... ‒ gondolta Tóbiás. Az igazat megvallva kicsit csalódott volt. Úgy érezte, itt valami különleges dolog fog történni, pedig ez is csak egy ugyanolyan ház, mint bármelyik a kerületben. Közben odaértek, a rakodók feltették a szemétgyűjtőt Tóbiás hátulján a szánkóra, másik nevén csapatóra. Majd a csapatókart megemelték, vrmmmm, a kuka tartalma pedig Tóbiás tartályába ömlött. És ekkor...
Tóbiás valami furcsát érzett. A szemétben volt valami, ami egyszerre hideg volt, és meleg, könnyű és nehéz; a tartály sötétjében senki sem láthatta, mi az tulajdonképpen. Az autó továbbhaladt, de egyre csak befelé figyelt: ezt a titokzatos valamit nem szabad eltörni, valahogyan meg kellene óvni, napvilágra kellene hozni, hogy kiderüljön, mi ez, miért ilyen különös?
A szemétgyűjtés a szokásos módon folyt, de Tóbiás most nem nézett semerre. Minden figyelmét arra összpontosította, hogy a furcsa tárgy felül maradjon, kívülre kerüljön, a surrantólemez hátra ne irányítsa, az óriási forgódob el ne nyelje mélyen, a többi szeméttel el ne keveredjen... Szerencsére már majdnem tele is volt, így a következő utca végén elindultak a lerakóra. Hamar odaértek, és ekkor végre eljött a kukásautó ideje: a tartály ürítésekor óvatosan visszafogta azt a valamit, míg végül, mikor már indultak volna tovább, puhán az aszfaltra gurult ‒ egy korona. Semmi kétség: egy valódi, aranyból készült korona. Az egyik ember felvette, és hitetlenkedve csóválta a fejét:
‒ Ezt nem hiszem el! Mit keres egy korona a szemétben? Vagy csak hamisítvány lenne?
Majd a társához fordult:
‒ Ide nézz, mit hoztunk magunkkal!
‒ Mutasd! Milyen szép! Meg kellene nézetni egy szakértővel! ‒ azzal a koronát az utastérbe vitték.
Tóbiás rendkívül izgatott volt. Lehet, hogy valódi kincset talált? A kukások megálltak a múzeum épülete előtt, egyikük bement, és amikor nagy sokára kijött, szélesen mosolygott. A korona nem volt nála.
‒ Hihetetlen! Tényleg egy valódi korona! Aranyból! Megtisztítják, kiállítják, és kiderítik, kié lehetett!
Tóbiás büszkén gurult el a múzeum elől. Elvégre ő találta! Lesz mit mesélni a többieknek!
Ennél jobban már csak egyetlen dolog érdekelte: ki lehet az a férfi, aki a mézeskalács házikóban lakik? Ám a titok nem derült ki. A következő pénteken a ház ismét le volt zárva, a spaletták becsukva, mintha a kerítés színe is megfakult volna...
Hajba László rajza