Törpincs éppen ezermesterkönyvét lapozgatta egy lapulevél árnyékában. Órák óta azon törte a fejét, mit is eszkábáljon össze. Homlokát ráncolta, s hozzá medvehagymát rágcsált.
Amikor! Fű zizzent, lágy illat libbent.
– Ugye van kedved bújócskázni? – csilingelt egy apró hang.
Törpincs kikukkantott a lapulevél alól, hogy eldöntse, van-e kedve.
– Jaj, de jó, hogy van! – ujjongott a hangocska.
Törpincs egy kicsit zavarba jött. Nem volt más választása, becsapta az ezermesterkönyvet, és kikászálódott az árnyékból.
– Te vagy a hunyó! Számolj hétig!
Törpincs hunyorgott az erős fényben.
– Miért pont hétig? – zsörtölődött. S főleg: senkit sem látott. – És kit keressek?
– Hát engem!
– Meg engem!
– Meg még engem is!
– De sokan vagytok! Legalább bemutatkoznátok! – dörzsölte a szemét dohogva Törpincs. – Sőt, legjobb lenne, ha megmutatkoznátok.
– Szellőrózsa! – hajolt meg a fehér szoknyás.
– Buborcsboglárka! – biccentett a sárga szoknyás.
– Holdimola! – pördült meg a lila szoknyás.
– Törpincs – emelte meg ördögbársony kalapját Törpincs. Egészen kedvére való volt a látvány.
– Tudjuk!
Miután a csilingelő kacagás kétszer körbetáncolta, Törpincs még inkább zavarba jött.
– Rajta, számolj! – biztatta Szellőrózsa, majd egy óvatlan pillanatban Törpincs szemére rántotta az ördögbársony kalapot.
– Hm – morrant egy nemtetszőt. De mit volt mit tenni, számolt. Nem túl lassan, nem túl gyorsan. S közben fülelt is, melyik irányba távolodnak a léptek.
– Hét! – rikkantotta diadalmasan. – Hé, már indulok! – Nagy rössel lekapta fejéről a kalapot, emelte a lábát, s máris elbizonytalanodott. Mert hiába hegyezte a fülét, fűzizzenést sem hallott. Beleszippantott a levegőbe: csak a szokásos szellőszag.
– Szellő?! – csapott a homlokára. – Mintha Szellőrózsának mondta volna magát az egyik. Akkor feltehetően erre!
Ment, mendegélt, valamerre. S egyszer csak! Egy haragoszöld pajzsika mögül előlépett a fehér szoknyás.
– Na végre! Rettentő soká tartott! – zsörtölődött. – Látszik, hogy nincs gyakorlatod!
– Hát nem is ez a hobbim! – morgott Törpincs. – Meg aztán nem ismerem a járást errefelé.
– Az meg hogy lehet? Rólad az a hír járja, hogy jobban ismered az erdőt, mint a tenyeredet.
Törpincsnek titokban duzzadt a mellkasa, így a dicséret rögtön feledtette a korholást.
– Rég kószáltam erre, számba kellett vennem minden változást – vágta ki magát. – Na, folytatom a többiekkel. – S már indult volna tovább.
Csakhogy!
– Ó, Buborcsbogi és Holdimó rég megunta a várakozást, inkább hazamentek ebédelni – legyintett a fehér szoknyás.
Törpincs egy kicsit megkönnyebbült. Aztán pedig nem tudta, mitévő legyen.
– Akkor most bújj el te! – ajánlotta nagylelkűen Szellőrózsa, majd kezével eltakarta a szemét, s egy kőrisfának támaszkodva már kezdte is a számolást. – Egy, Törpincs arra megy…
Törpincs azonban nem ment se arra, se másmerre, éppenséggel a kedve ment el a bújócskázástól. Egykedvűen ácsorgott.
– …kettő, vigye el a szellő, három, odúba bezárom, négy, levegőt is végy, öt, leesett a köd…
Amint Szellőrózsa ezt kimondta, hirtelen olyan fura csend lett, hogy torkán akadt a számolás. Lassan leengedte a kezét a szeméről. Döbbenten tapasztalta, hogy valóban köd ereszkedett az erdőre. Méghozzá nem is akármilyen! Áthatolhatatlanul sűrű volt. És színes! Gomolygott a szivárvány minden színe és annak számtalan árnyalata Szellőrózsa körül.
– Törpincs! – kiáltotta kétségbeesetten. – Miért is mondtam, hogy bújj el? Most ki segít rajtam?
– Természetesen én – húzta ki magát Törpincs, aki ugyan egészen közel volt, mégsem látszott.
Szellőrózsának nagy kő esett le a szívéről.
– De jó! Gyere közelebb!
Törpincs megpróbált a most kissé fénytelenül csilingelő hang szerint tájékozódni.
– Juj! – szisszent fel Szellőrózsa. – Ráléptél a lábamra!
– Bocsánat – szabadkozott Törpincs. – Még mindig nem látlak.
– Itt a kezem!
Törpincs beletapogatott a szivárványos gomolygásba. Jó sokára találta meg az apró ujjacskákat.
– Hú, de hideg! – borzongott.
– Hát mert félek – magyarázta Szellőrózsa. – Én még sose láttam ilyen micsodát.
– Köd – mondta egészen halkan Törpincs, s erre úgy tűnt, még sűrűbb lett körülöttük a gomolygás. Alig kaptak levegőt.
– Nem mindennapi jelenség – tette hozzá Törpincs –, én sem tapasztaltam, csak a szürkésfehér változatát. De már hallottam róla.
– Honnan a csodából jött? Hiszen az előbb még teljesen tiszta volt a levegő…
– Te varázsoltad ide – mondta sajnálkozva Törpincs.
– Hogy én? – hüledezett Szellőrózsa. – De hát én nem tudok varázsolni!
– Nem te mondtad, hogy öt, leesett a köd? – Törpincs az utolsó szót szinte csak suttogta.
– Na ne! Erre tényleg leesett? – hökkent meg Szellőrózsa.
– A jelek szerint igen. Igazából azért, mert valahol a környéken lehet – s itt újra suttogóra fogta – Ködvirág, aki kifejezetten utálja, ha valaki kiejti a száján a… tudod, melyik szót.
– Most akkor bosszút állt? – kerekedett el a szeme Szellőrózsának.
– Úgy tűnik – állapította meg Törpincs. – Idedühösködte ránk ezt a színes kavargást.
– Amiben jól elvesztünk. Mit tegyünk?
– Mintha az ezermesterkönyvemben olvastam volna a ködszippantó szerkentyűről… – kutatott az emlékeiben Törpincs. – Megpróbálhatom éppenséggel összeeszkábálni – mondta örömmel, hiszen talált végre magának egy ezermesterkedős feladatot.
– Hiszen ez nagyszerű! – lelkendezett Szellőrózsa. – Gyorsan fogj neki, mert elég idegesítő, hogy még az orromig se látok!
Ám ekkor! Törpincsnek természetesen eszébe jutott, hogy az ezermesterkönyvet…
– Azt bizony a lapulevél alatt hagytam! – csapott a homlokára.
Ágoston Dóra rajzai