Március 18-át a zenekedvelő pozsonyiak örökre szívükbe vésték. A városi színház színpadát ideiglenesen megtoldották, hogy elférjen rajta a közel 200 szereplő: az Egyházzenei Egylet zenekara, a vonósok, a fúvósok, az ütősök, a hárfás, az alkalmi gyermekkar, a Pozsonyi Dalárda, a Nyomdász Szövetség Dalegylete, a szólisták, Kováts Fanny, Kuncz Matild, Strehlen Anton és a karmesteri pulpituson Thiard-Laforest József.
A nézőtéren, a karzaton, a páholyokban egy tűt sem lehetett leejteni, annyian voltak, s bizony szép számmal akadtak olyanok is, akik minden igyekezetük ellenére sem jutottak be, csak a folyosóról hallgatóztak. A díszpáholyban maga a zeneszerző, Liszt Ferenc foglalt helyet, oldalán Esterházy István főispánnal és feleségével.
Fanny, mielőtt felment volna a színpadra, a lámpaláz leküzdésére mélyeket sóhajtott, és többször egymás után ökölbe szorította, majd elernyesztette a kezét, ahogy bécsi tanárnője, Mathilde tanította. Bár csak a harmadik tételben kezdett, mégis fenn kellett lennie a színpadon az oratórium első hangjától a legutolsó akkordig, ahogy valamennyi szereplőnek, hogy ne zavarják jövés-menéssel az összbenyomást, még a tételek közötti röpke szünetekben sem.
A nyitányban a fuvolák egy különös világba csábították a hallgatóságot és az előadókat egyaránt. Mire Fanny sorra került, minden aggodalma szertefoszlott, könnyűnek érezte magát, ringatózott a zene hullámain. Finoman indította a szólóját, és mély érzelmekkel átszőtt hangja azonnal magával ragadta a közönséget.
A rózsacsodáról szóló rész volt a kedvence, ezt különösen megindítóan énekelte, szem nem maradt szárazon a nézőtéren, és nagyon szépen sikerült a duettjük Strehlen Tónival. Úgy érezte, hogy egy ritmusra dobban a közel kétszáz szív a színpadon, a Mester által megálmodott hangfüzérek, dallamindák, akkordbokrok pedig körbeburjánoznak a teremben, és rendületlenül gyönyörködtetik a közönséget. Az oratórium második felében a beteg és magára hagyott Erzsébet panaszáriáját énekelve azt tapasztalta, hogy mindenki teljes lelkéből átérzi a szent asszony fájdalmát, a karmester pedig le nem vette róla a szemét, míg pálcájával a zenekart és a kórusokat irányította.
Amikor a közel háromórás előadás ünnepélyesen véget ért, a közönség néhány pillanatig megilletődve hallgatott, majd szinte egy emberként talpra szökkent, és a hatalmas termet betöltötte a szűnni nem akaró tapsvihar. Az énekesek és zenészek úgy érezték, különleges harmóniában lebegnek, hát még mikor maga a Mester is felment a színpadra! Mindenkinek megszorította a kezét, aki mellett csak elhaladt!
Az előadást követő banketten a pohárköszöntők sorában Liszt a karmestert és Fannyt illette gazdagon dicsérő szavakkal. Fannyt annyira megtöltötték az élményei, benyomásai, hogy jóformán nem is hallotta, mit beszélnek körülötte, és csak egy pozsonyi kiflit bírt elrágcsálni vacsorára, pedig az asztalok roskadoztak a finomabbnál finomabb étkek és italok alatt.
– Pont ilyennek képzeltem Szent Erzsébetet – súgta neki Ilu, amikor lefekvés előtt segített lebontani a ravaszul feltűzött kontyát, majd kisurrant a hálóból.
– Nem találok szavakat – foglalta össze benyomásait Kováts doktor, és magához ölelte a feleségét. – Boldog vagyok, hogy hallhattalak!
– Boldog vagyok, hogy énekelhettem – rebegte Fanny. – Hiszen a gyerekek után a zene vezeti létezésem és minden érzésem.
A Nemzeti Szálló első emeleti szalonja már késő délután fényárban úszott. Fanny a Sétatérre néző ablakban ácsorogva várta a becses vendéget. Amikor csattogva elhajtott egy-egy fiáker a téren, csalódottan eresztette le a függönyt.
– Már megjött – dugta be a fejét Ilu a hatalmas szárnyas ajtón.
– Hogyhogy? Hiszen nem állt meg egyetlen fiáker sem a szálló előtt – csodálkozott Fanny.
– Gyalog érkezett – kuncogott Ilu, aki azt gondolta, nem lehet az előkelő, aki nem fiákeren érkezik.
– Hát persze, hogy gyalog! – nevetett fel Fanny. – Hiszen két saroknyira van a szálláshelye. Az lenne furcsa, ha erre a rövid távra kocsit vett volna. Az idő is kedvez a sétának, biztosan jót tett neki.
Még egy utolsó pillantást vetett a nagy tükörbe, megigazított egy rakoncátlan fürtöt, mely a kontyából szabadult ki, sóhajtott egy mélyet, és már nyílt is az ajtó. A vendég elé sietett.
– Mester! – mosolygott az idős férfira. – Hát meglátogatott! Micsoda megtiszteltetés!
– Asszonyom, ez kedves kötelességem – válaszolta udvariasan a vendég.
– Jöjjön beljebb, foglaljon helyet! – mutatott Fanny egy gazdagon faragott támlájú székre.
– Köszönöm, de előtte engedje meg, hogy átadjam...
Fanny akkor vette észre az érkező kezében a selyempapírba csomagolt dobozt. Halkan felsikkantott:
– Ajándékot hozott nekem?
– Igen, asszonyom.
– Ó, milyen kedves! – csapta össze a tenyerét Fanny.
– Lenyűgözött a tegnapi hangversenyen nyújtott teljesítménye.
– Nagy megtiszteltetés, hogy a mesterműben énekelhettem – mondta örömteli zengéssel a hangjában Fanny.
– Még a beszédhangja is csodás muzsika – állapította meg elragadtatással a vendég, s ahogy mosolygott, a bibircsók táncra kelt a homlokán.
– Köszönöm, Mester, nem érdemlem ezt a sok dicséretet... – sütötte le a szemét Fanny.
– Nos, engedje meg, hogy átadjam szerény ajándékomat, mely hódolatomat hivatott kifejezni – hajolt meg enyhén a vendég.
Fanny átvette a dobozkát.
– Kinyithatom? – kérdezte pajkos mosollyal, amilyennel a kisgyermekek szokták a felnőtteket levenni a lábukról.
– Feltétlenül nyissa ki, szeretném látni, mit szól hozzá – biztatta a Mester a ház asszonyát.
Fanny óvatosan széthajtogatta a selyempapírt, megsimogatta a faragott dobozkát. Nagyon kíváncsi volt, mi lehet benne, de úgy nevelték, hogy uralkodjon magán, ezért igyekezett leplezni az izgalmát. Úgy tűnt, a Mester is feszengett, vendéglátója vajon mit fog majd szólni az ajándékához. Többször is hátrasimította vállig érő hófehér haját.
– Hát ez gyönyörű! – kiáltott fel Fanny, amikor a dobozka fedelét felpattintva meglátta, mit hozott neki a Mester. – Még sosem láttam ilyen miniatűr zongorát!
– Hogy mindig emlékeztesse Fanny asszonyt rám – köszörülte meg zavarában a torkát az idős férfi. – Elefántcsontból készült.
Rácz Noémi rajza