A Bécsből Pozsonyba tartó postakocsi, amely nemcsak leveleket és csomagokat, hanem Mozartékat is szállította, épp az ausztriai Hainburg városán haladt keresztül. Még csak délután négy óra volt, de decemberben nagyon korán tér nyugovóra a bágyadt nap. A kocsis nógatta a lovakat a bécsi úton, hogy még a sötétség beállta előtt elérjék a Dunát.
A széles Pötscheni-ág mentén egy hídhoz értek, és átkeltek rajta a Brücken Au nevű dunai szigetre. Sűrű ártéri erdőn keresztül jutottak el végre a Duna főágához. Wolfi kíváncsian pillantott ki a postakocsi ablakából a hatalmas vízfolyásra. A túloldalon a város hunyorgó fényei vonták magukra a tekintetét. A kocsis a folyó felé fordította a lovakat. Ott várakozott ugyanis a komp, amelyet Pozsonyban „repülőhídnak” hívtak, pedig nem híd volt, és nem is repült. Tulajdonképpen semmi varázslat nem volt benne. Az utazókat a túlpartra juttató úszóalkalmatosságok egy fajtáját nevezték így.
Az elcsigázott lovak lassan az alacsony, fából ácsolt fedélzetre húzták a kocsit, és a révészek ellökték a kompot a ligetfalui parttól. Wolfi ijesztőnek találta a hatalmas, szilaj folyó sötéten örvénylő vizét. Inkább elszakította tekintetét a Dunától, és a távoli, hófödte házikókat figyelte a túlparton. Balra büszke vár trónolt a dombtetőn. Mint egy fordított asztal! – gondolta Wolfi, és ujját a várra szegezve atyjára pillantott, akinek arcán Bécs elhagyása óta először jelent meg elégedett mosoly:
– Gyermekeim, legyetek üdvözölve Pozsonyban!
A postakocsi átvágott a part menti külvároson, majd a vár felé vette az irányt. A Vödric téren jobbra fordult, és a masszív városfalat célozta meg, melynek hatalmas kapuja és bástyái már messziről látszottak. Egy hídon át a kapu hosszú, sötét alagútjába jutottak. Ez már magába a városba vezetett. Wolfi a városfal mellett álló, tekintélyes méretű templomot figyelte az ablakon át. Innen a várost átszelő, igencsak hosszú utcán indultak tovább, amely a találó Hosszú utca nevet viselte. Végül egy keskeny épület előtt álltak meg. A hátával a városfalnak támaszkodó, magas, karcsú ház szorosan illeszkedett az utca épületeinek sorába. A kocsis lemászott a bakról, és kinyitotta a postakocsi ajtaját:
– Végállomás, hölgyeim és uraim, megérkeztünk.
Kora decemberi este borult Pozsonyra, csendesen vastagodott a háztetők hósipkája. A Vademberhez címzett fogadó előtt elegáns hintó állt meg, oldalán a Pálffy család címerével. A díszes libériát viselő kocsis segített beszállni előbb Mozartné asszonynak, majd a gyerekeknek. Utolsóként az apa, Leopold lépett fel a hintóra. Elégedettnek tűnt. Ha minden jól megy, a két gyerek játéka ma hoz annyi aranyat, amennyi fedezni fogja a pozsonyi út költségeit.
Wolfi a hintó ajtajának üvegbetétjére tapasztott orral figyelte az elsuhanó sötét utcák hunyorgó fényeit. Csakhamar egy olyan városkapuhoz érkeztek, amelyet még nem ismert. Felpillantva úgy látta, hogy magas tornya a szürke hófelhőkbe vész.
– Legfelül maga Szent Mihály arkangyal őrködik – jegyezte meg az apja, mikor észrevette, hogy a fiúcska felfelé pislog.
– Itt lakik a toronyban? – ámult el Wolfi.
Elképzelte, milyen lehet egy ilyen helyen lakni, ahonnan belátni a várost. Maga is szívesen kipróbálta volna. Apja megsimogatta a fejét, és türelmesen elmagyarázta, hogy csupán Mihály arkangyal szobráról beszél a torony csúcsán.
– De mi az, hogy arkangyal? – kérdezősködött tovább a kisfiú.
– Az olyan főangyalféleség – válaszolta Leopold, meglepődve fia kérdésein.
Közben kiértek a városból, és a hintó megindult a várhegy felé, így Wolfi figyelmét már valami más kötötte le. Ismét elbűvölték a vár egyszerű formái, és titkon abban bízott, hogy most végre közelebbről is megnézhetik.
– Papa, a várba is felmegyünk ma? – kérdezte reménykedve.
– Ma nem, kisfiam – felelte Leopold. – Most egy hatalmas palotába tartunk, a hegy lábához. Úgy tudom, csodaszép kert veszi körül, tele fákkal, virágokkal, szökőkutakkal, de a legnagyobb attrakciója egy óriási hársfa, amely köré állványzatot építettek. Fel lehet mászni rajta egészen a lombkoronáig. Ha szerencsénk van, azt is megnézhetjük.
Csakhogy így karácsony táján a hársfa egészen más képet mutat, mint nyár elején, mikor a levegőt belengi virágainak édes illata, és mindenfelől madárcsicsergést, zümmögést hallani. Wolfi alig várta, hogy láthassa ezt a csodát, ugyanakkor arra is izgatottan gondolt, hogy este ismét közönség előtt zongorázhat. Számára ez ugyanolyan móka volt, mint más gyereknek a fogócska vagy a csintalan játszadozás.
Pontban hatkor megkezdődött a koncert. Először Nannerl játszotta el zongorán a szerzeményeit. Leopold Mozart elégedetten nyugtázta, hogy a közönség elragadtatással hallgatja lánya játékát. Pálffy gróf még finoman dobolt is lábával a zene ritmusára – szemmel láthatóan nagyon tetszett neki az ifjú művész előadása. Utána az est fénypontjaként közönség elé lépett Wolfi. A „páratlan, csupán hatéves zenei zseni” – ahogyan édesapja bemutatta a jelenlévőknek – előbb kis hegedűjén játszott, majd leült a magukkal hozott zongorához. Olyan hangokat csalt ki a méretre igazított hangszerből, mintha egy igazi, nagy koncertzongora szólt volna.
Ekkor Leopold Mozart lépett a publikum elé, és felkonferált egy menüettet, amelyet maga Wolfgang komponált ötéves korában. A nézőknek leesett az álluk. Ez az apró virtuóz még zeneszerző is? Leopold ezután a fiával begyakorolt trükkökkel fokozta a közönség ámulatát. Először selyemkendőt borított Wolfi kezére, hogy vakon játsszon. A nézőtéren többen fel is álltak, hogy meggyőződjenek róla: valóban képes így is zenélni? Bizony képes volt. Ráadásul olyan arcot vágott, mintha mindez a világ legtermészetesebb dolga lenne.
Matej Ilčík rajzai