Akkor hát jól megjegyezted a varázsigét? – kérdezte Csipesztől még egyszer az öregember.
– Bizony jól – válaszolta Csipesz, ám ekkorra az öregember már újra visszaváltozott fűzfává. Azt pedig, hogy kiféle-miféle öregemberrel is társalkodott ekképpen Csipesz, s hogyan is találkozott vele, noha nem mondtam még, megmondhatom máris.
Miért is ne mondhatnám? Elvégre nem titok az, hiszen Csipesz története minden nagyobbacska lapulevélen olvasható, magam is onnan lestem le tegnap éjszaka, amikor olyan, de olyan sötét volt, hogy még az orrom hegyéig sem láttam.
Tehát: történt egyszer, hogy Csipesz céltalanul csatangolt a Duna-parton, és vidáman beszélgetett a fűzfákkal, kavicsokkal, katicabogarakkal meg a vízzel, amikor hirtelen megpillantott egy vénséges vén fűzfát, amelynek épp abban a pillanatban törött le beteges reccsenéssel az egyik száraz gallyacskája. „Hazaviszem, s olyan csodabotot faragok belőle, hogy még a harmadik utcából is csodájára járnak majd a srácok” – ez volt Csipesz első gondolata. Ám ahogy nézte, nézegette a fűzfát, úgy látta, és minél tovább nézegette, annál inkább úgy látta, hogy nagyon, de nagyon hiányzik róla ez az ágacska, ezért igen-igen megsajnálta. „Visszaragasztom” – ez volt Csipesz második gondolata, s még annyi idő sem telt bele, amennyi alatt az elhajított kavics ugrik egyet a vízben, máris úgy cselekedett, amint azt kigondolta. Fogta az ágacskát, bal kezével visszaillesztette oda, ahonnan letörött, jobb kezével meg nagy gondosan megnyálazta a törés helyét, majd egy hosszú, széles fűszállal körültekergette a sebet. Még jóformán nem is végzett az elsősegélynyújtással, amikor az ágacska már meg is éledt, és egy rügyecske pattant ki rajta. Igen, egyetlen szem, de mégiscsak rügy volt! Ekkor azonban váratlan dolog történt, és a vénséges vén fűzfa vénséges vén öregemberré változott át.
– Szerencséd van, hogy nem szólítottál sehogy – dörrent rá zsörtölődve Csipeszre.
Elámult erre a kisfiú, igencsak elámult: ugyan hogyan szólította volna az öreget, amikor még azt sem tudta, hogy a fűzfákat szólítani kell valahogy.
– De azért mégis haragszom rád – folytatta az öregember. – Igen, igen, mert elkéstél! Tudod, valamikor régestelen-régen, hetedhét országban én voltam a legdaliásabb királyfi. Ám egyszer, éppen amikor már-már megbirkóztam volna a szomszédos birodalom királykisasszonyának kezéért a hetvenhét fejű sárkánnyal, akit azért tartottak, hogy a királykisasszony kérőinek legyen kivel megbirkózniuk, szóval közvetlenül ennek előtte valaki elátkozott, és én fűzfává változtam. De azóta már ezer év is eltelhetett, én meg igen-igen megöregedtem és már ezeréves is lehetek, ha nem több. És mit kezdjen egy magamfajta öregember egy zsenge királykisasszonnyal, amilyen az én szívem választottja volt?! Sőt, talántán már királykisasszonyok sincsenek. Tehát haragszom rád, mert csúnyán elkéstél, de mégis megjutalmazlak, mert segíteni akartál. Elmondok egy varázsigét, és ha bajba kerülsz, csak elmondod, és meglátod, minden jóra fordul.
És az öregember közölte Csipesszel a varázsigét.
– Jól megjegyezted? – kérdezte Csipesztől.
– Jól.
– Rendben, akkor menj tovább az utadon – így az öreg. – Menj... De valóban jól megjegyezted? – kérdezte még egyszer, aztán visszaváltozott fűzfává.
Csipesz ekkor, mert mi mást tehetett volna, elindult hazafelé. A maga útján ment, az öregember szavai szerint, a maga útján. Ám egyszer csak elébe toppant egy csalánbokor. Csipesz ki akarta kerülni jobbról, ám az megint elébe csapott, ki akarta kerülni balról, de a csalán újfent a lába elé szökkent. Ha valaki messziről nézte volna őket, azt hihette volna, hogy Csipesz örömében táncra perdült a csalánbokorral, holott erről szó sem volt. Csupán annyi történt, hogy a gaz csalán nem eresztette tovább Csipeszt, hiába ment volna a maga útján.
És ekkor – a legjobbkor – eszébe jutott a fűzfa varázsigéje.
– Tüstént tüsszents! – kiáltott rá a csalánbokorra, aki erre akkorát tüsszentett, hogy a föld is majdnem beleremegett. Csipesznek ez éppen elegendő idő volt arra, hogy egérutat nyerjen, és mire a csalán felocsúdott volna, már túl is volt árkon-bokron.
Már majdnem elérte a töltésoldalt, amikor egy tucatnyi kisliba, egy lúd meg egy gúnár állta el az útját. A kislibák békésen csipegették a füvet, ami nem is lett volna hiba, csakhogy a lúd meg a gúnár Csipesz lábikráját vette célba éktelen sziszegéssel.
– Tüstént tüsszents! – tört ki a varázsige a megrémült kisfiúból, mire lúdanyót meg gúnárapót is elfogta a tüsszentés, Csipesz pedig akadálytalanul mehetett tovább.
A szél egykedvűen suhogtatta a fák leveleit, a tücskök ciripeltek, a madarak csiripeltek, mint egy igazi mesében, amikor Csipesz feje fölött fülsiketítő zajt csapva egy repülőgép zúgott el. Megharagudott Csipesz a repülőgépre, amiért elmélyült sétájában így megzavarta, és fölkiáltott az égre:
– Tüstént tüsszents!
S lám, a repülőgép is nagyot tüsszentett, és menten visszaváltozott griffmadárrá. Később Csipesznek át kellett mennie az úttesten, de sehogyan sem sikerült neki az egymást érő autóktól.
– Tüstént tüsszents! – rikkantott rá az egyikre, mire az autó, jóízűt prüsszentve, üstölést visszaváltozott lóvá. S a ló, aki egy szempillantással ezelőtt még autó volt, amint észrevette Csipeszt, nyomban megállt, pajkosan nyihorintott egyet, megvárta míg a kisfiú a másik oldalra jut, aztán tovább poroszkált.
Csipesz még ez után is sok mindenkivel találkozott, mígnem végül hazaért. Igen ám, csakhogy addigra egészen beesteledett, és így nem éppen a legrózsásabb hangulatban fogadták:
– Irgum-burgum, teringette! – csicseregte az anyja, mire Csipesz, ugyan mi mást tehetett volna, megint elgajdolta a varázsigét:
– Tüstént tüsszents!
Talán már mondanom sem kell, hogy Csipesz anyukája erre nyomban eltüsszentette magát, de nem is egyszer, hanem rögtön kétszer, amitől egyszeriben visszaváltozott Anyukává. És nem szólt már egyetlen szót sem, csak halkan dudorászott, miközben vacsorát adott Csipesznek, majd megmosdatta és lefektette, aki nyomban el is aludt, és azt álmodta, hogy a Duna-parton csatangolva hirtelen előtte termett egy vénséges vén öregember, és megkérdezte tőle:
– Akkor hát jól megjegyezted a varázsigét?
Balázsy Géza rajza