Szombat reggel Barni, Anya és Apa elindultak kirándulni. Felültek a zöld autóbuszra, és az elvitte őket oda, ahol a város véget ér, és elkezdődik az erdő. Barni nagyon szerette ezt a helyet, mert itt volt a buszok garázsa is. Elindultak felfelé a dombon, és Barni még sokáig láthatta a buszgarázst az érkező és induló buszokkal. A hangjukat akkor is hallotta még, amikor már nem látta őket a fáktól.
Sokat gyalogoltak. Virágot szedtek, kökényt kerestek, és két mókust is láttak. De Barni egy idő után megunta a kirándulást.
− Anya, menjünk vissza a buszokhoz.
De Apa és Anya tovább akartak kirándulni.
− Szomjas vagyok! − kiáltott Barni.
− Mindjárt megállunk egy forrásnál, és iszunk − válaszolt Anya.
− Éhes vagyok!
− Mindjárt leülünk egy tisztásra, és eszünk − válaszolt Apa.
− Fáradt vagyok! − zsörtölődött Barni.
− Mindjárt leterítjük a lepedőt, és pihenünk egy kicsit.
Hamarosan megálltak egy tisztáson, egy kis patak mellett. Leültek, és elővették az elemózsiát. Ettek, ittak egy jót, azután Apa és Anya leheveredtek a fűbe, és lehunyták a szemüket. Barninak elmúlt a fáradtsága, ezért elindult egy kicsit sétálni. Átgázolt a kis patakon, látott kökényt is, virágot is, de aztán valami olyat látott, amitől nagyon, de nagyon meglepődött: egy öreg autóbusz állt a fák között! Piszkos volt, sok ablaka hiányzott, lekopott róla már a festék, de igazi autóbusznak nézett ki! Barni nem akart hinni a szemének. Odalopakodott, széthúzta a bokrok ágait, letépte az indákat a buszról, és eljutott az ajtajáig. Óvatosan rátette a kezét és megsimogatta.
− Jaj, ez nagyon jólesik!
Barni először félreugrott, mert nem tudta, hogy honnan jön ez a hang. De aztán megint visszamerészkedett. Az autóbusz megint megszólalt:
− Már úgy viszketek az indáktól és a borok ágaitól. Milyen jó, hogy valaki megvakar. Ott, hátrébb is, kérlek, az ablakaim alatt. Ott, ott, ott. Nem mosnál meg egy kicsit? Olyan régóta vágyom már egy kis hűs patakvízre.
Barni már szaladt is. A hátizsákjához osont, kivette belőle a kisvedret, és anélkül, hogy Anyáék bármit meghallottak volna, belemerítette a patakba, és visszaszaladt a buszhoz. Megmosta az öreg busz oldalát, és az ajtaját is.
− Jaj, ez nagyon jólesett. Köszönöm. Meg akarod nézni, hogy milyen vagyok belülről?
Barni bólintott.
− Akkor gyorsan kerülj a hátam mögé, oda van támasztva egy öreg létra, és ott bemászhatsz.
Barninak nagyon tetszett a busz belülről, bár tele volt mindenféle szeméttel, száraz levéllel, sőt még egy madárfészek is volt benne. De még megvolt a kormánya, az egész műszerfala, sőt, a sofőr bácsi széke is.
− Vezethetsz egy kicsit, ha akarod − mondta a busz.
Barni gyorsan felmászott az ülésre, aztán ahogy Apa szokta, egyesbe tette a sebességváltót, és elkezdte forgatni a kormánykereket.
− Hol jártál, amikor még fiatal voltál? − kérdezte Barni.
− A főtérről indultam minden szombaton és vasárnap, és ide, az erdőbe hoztam ki az embereket. Délután pedig hazavittem őket. Be jó dolgom volt! Hétköznapokon pihentem, hétvégén meg annyian voltak rajtam, szülők, nagymamák, nagytaták és gyerekek, hogy sokszor még az ajtómat is alig tudtam becsukni. Irigyelt is a többi busz a garázsban!
− Itt laktál az erdő melletti garázsban?
− Hát persze. Hej, azok a régi szép idők! Aztán egyszer csak itt hagytak. Nem kellettem többet senkinek.
Barni megsajnálta a buszt.
− Nem akarsz az én buszom lenni?
− De, szívesen! Adjál nevet nekem. Régen 10-es busz voltam.
− Most Barnibusz leszel. Szia, Barnibusz!
Ekkor kiabálás hallatszott.
− Barni! Hol vagy, Barni?
Apa és Anya voltak.
− Itt vagyok a Barnibuszban! − kiáltotta Barni.
− Hol?! − lepődött meg Anya.
Aztán megtalálták Barnit.
− Hogy másztál be oda, édes fiam? − kérdezte Apa, és közben próbálta kinyitni az ajtókat. De az ajtók nem mozdultak.
− Várj, Apa! − szólt Barni, és megkérdezte a Barnibuszt: mondd csak, hogyan lehet kinyitni az ajtóidat?
− Nyomd meg a kék gombot! − súgta Barnibusz.
Barni megnyomta a kék gombot, egy halk sziszegést hallott, és Apa már könnyen ki tudta nyitni az ajtót.
− Anya, Apa, képzeljétek, ez az én buszom. Elneveztem Barnibusznak. Beszélget velem, és szót fogad nekem.
− Milyen koszos. Hogy kerülhetett ez ide? − morfondírozott Anya.
Barni elmesélte, amiket Barnibusz mondott neki.
Apa a fejét csóválta:
− Se kerekek, se motor, se székek, egy roncs az egész.
Barni még egy kicsit sugdosódott a busszal, de Apa és Anya már nagyon szerettek volna indulni, úgyhogy elbúcsúzott Barnibusztól. Apa meg szépen becsukta az ajtókat, és hazamentek.
Hazafele Barni elmondta Apának és Anyának, hogy Barnibusz azt szeretné, ha szépen kitakarítanák, és lemosnák az ablakait. És mivel egész héten csak ezt hajtogatta, a következő szombaton seprűvel és szemeteslapáttal mentek kirándulni. Anya rongyokat is hozott, meg ablaktisztítót, és Barni irányításával olyan szépen kipucolták a buszt, hogy öröm volt nézni.
Ezen a szombaton azt súgta Barnibusz Barni fülébe, hogy nagyon-nagyon örülne, ha megint olyan szép piros lehetne, mint régen. Apa azt mondta, hogy ez már túlzás, a festék sok pénzbe kerül, kiváltképp, ha szép piros. De Barni azt válaszolta, hogy inkább nem kér csokis kiflit az óvodába, és a narancsléről is lemond, meg a névnapi tortájáról is, sőt az összegyűjtött 8 lejét is odaadja, csak vegyenek piros festéket. Olyan szépen és olyan sokáig kérte Apát és Anyát, hogy következő szombaton végül egy nagy, piros festékes vederrel és ecsetekkel felszerelve indultak kirándulni.
Mikor a nap már lefelé indult a domb mögött, Barnibusz gyönyörű piros színben tündökölt.
Barni nagyon boldog volt. Nála jobban csak Barnibusz örült. Tudta, hogy van egy kis gazdája, aki gondoskodik róla, és minden szombaton meglátogatja. Barni pedig tudta, hogy van egy szép piros autóbusza, amelyiknek ő a sofőr bácsija, és amelyik csak őrá hallgat. Arra gondolt, hogy pénzt fog gyűjteni, és amikor elég sok összegyűl, akkor új kereket vesz a busznak, új székeket, új motort és persze sok benzint, és elmennek az óvodába, beültetik az óvodásokat, az óvó nénit, és elviszi őket kirándulni messze-messze a magas hegyekig vagy a tengerig. És természetesen végig Barni fog vezetni.
Reményi Schmal Róza rajza