Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy bivaly. Egy nap a láphoz igyekezett, hogy iszapfürdőt vegyen, amikor panaszos csiripelést hallott. Körülnézett, de nem látott senkit. Már épp továbbindult volna, amikor újra meghallotta a síró hangot:
− Erre, erre, itt vagyunk a sárban! Nem tudunk megmozdulni, kérlek, ne lépj ránk!
A bivaly nagyon elcsodálkozott. Ugyan miféle szerzetek lehetnek a sárban? Ahogy meresztgette a nagy szemeit, egyszer csak két mocorgó sárgolyócskát pillantott meg a lába előtt.
− Itt vagyunk, itt vagyunk! Mi vagyunk azok!
A bivaly közelebb hajolt, és az orrával finoman megbökte az egyik kis golyót.
− Hát ti meg kik vagytok? – kérdezte a sárgolyóktól.
− Cinkék vagyunk! A szél lesodort bennünket az ágról, bele a lápba, és nem tudunk fölrepülni, mert a sártól összeragadtak a szárnyaink! Mindjárt megfulladunk!
− Egyet se féljetek, kis cinkék, majd én segítek rajtatok!
Azzal a bivaly vett egy nagy lélegzetet, és a hatalmas orrlyukaiból meleg fuvallatot fújt a cinkékre. A melegtől a sár megszáradt és lepergett a madarak tolláról. Nem sokkal később a cinkék már vidáman röpködtek a bivaly feje körül.
− Ügyes voltál, bivaly! − kiabálták boldogan. – Hogyan háláljuk meg neked, hogy megmentetted az életünket?
A bivaly elgondolkodott.
− Hm… Lenne itt egy dolog − mondta aztán −, amit megtehetnétek. A szarvam közé beakadt mindenféle ág meg bog, én magam nem tudom kiszedni, de ti a kis csőröcskéitekkel megszabadíthatnátok tőlük!
A cinkék nem voltak restek, munkához láttak, és kisvártatva a bivaly feje olyan tiszta volt, mintha frissen mosta volna.
− Ügyesek vagytok, köszönöm! – mondta a bivaly.
− Szívesen, máskor is! – csivitelték a cinkék. Azzal tovarepültek, a bivaly pedig folytatta útját a fürdőbe.
Kde bolo, tam bolo, bol raz jeden byvol. Jedného dňa sa vybral k rašelinisku, aby si dal bahenný kúpeľ, keď tu zrazu začul žalostný štebot. Obzeral sa, no nikoho nevidel. Už sa chcel pobrať ďalej, keď sa nariekanie ozvalo znova:
„Tade, tade! Tu sme, v blate! Nemôžme sa ani pohnúť. Prosím, nepristúp nás!“
Byvol sa veľmi čudoval. Čo za stvory to len mohli byť v tom blate? Ako gúľal očami, zrazu zbadal, že sa mu pred nohami mrvia dve zablatené guličky.
„Tu sme, tu sme! To sme my!“
Byvol sa zohol bližšie a nosom jemne štuchol jednu z guličiek.
„A vy ste kto?“ spýtal sa guličiek.
„My sme sýkorky! Vietor nás sfúkol z konára až sem, do rašeliniska. Nemôžeme vzlietnuť, lebo krídla sa nám zalepili od blata. Utopíme sa!“
„Nebojte sa, malé sýkorky, ja vám pomôžem!“
Byvol sa zhlboka nadýchol a cez obrovské nosné dierky vydýchol na sýkorky teplý vzduch. Blato od tepla vyschlo a poopadávalo vtáčikom z peria. Zanedlho už sýkorky veselo poletovali byvolovi ponad hlavu.
„Bol si šikovný, byvol!“ vykrikovali šťastne. „Ako sa ti odvďačíme, že si nám zachránil život?“
Byvol sa zamyslel.
„Hm... Je tu niečo, čo by ste mohli urobiť“ povedal napokon. „Medzi rohy sa mi zasekli všelijaké halúzky a chuchvalce. Sám si ich vybrať nedokážem, no vašimi malými zobáčikmi by ste ich mohli povyberať.“
Sýkorky nelenili, dali sa do práce a zakrátko mal byvol hlavu čistú, akoby sa práve okúpal.
„Boli ste šikovné, ďakujem!“ povedal byvol.
„Srdečne, aj nabudúce!“ štebotali sýkorky, odleteli preč a byvol pokračoval v ceste do kúpeľa.
Slovnik/Szótár
rašelinisko – láp
bahenný kúpeľ – iszapfürdő
žalostný – panaszos
nariekanie – sírás
stvora – szerzet, teremtés
mrviť sa – mocorog
pysk – pofa
štuchnúť – megbök
odvďačiť sa – meghálál
halúzka – ág
chuchvalec – bog
Fordította Cselényi Fodor Olívia
Balázsy Géza rajza