Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy nagyon nagy város. Annak a nagyvárosnak a közepén, jó forgalmas helyen, hogy sokan lássák és megcsodálhassák, volt egy park, a park közepén pedig egy szép juharfa állt. A park többi fája örökzöld volt, csupa tuja meg fenyő, egyedül a juhar pompázott őszi színekben egész októberben.
A juhar nagyon büszke volt a színeire, a sárga, a vörös és a barna sokféle árnyalatára a levelein. Ó, de gyönyörű! Még a park mellett elhaladó piros trolik és sárga villamosok is mind megcsodálták a színeit.
− Ez a legszebb ruhám! A tavaszi is szép, de ez az őszi a kedvencem! – lengette kényesen leveleit a fa.
Ám eljött a november, és a juhar levelei lehulltak. December elején már csak a kopasz ágak nyújtózkodtak szomorúan az ég felé a régi dicsőséget siratva.
− Bár jönne a tavasz, hogy újra zsenge zöldbe öltözhessek! Rettenetes hónapok várnak rám, nem is tudom, hogy fogom túlélni a telet – sóhajtozta.
Fázósan összehúzta magát, és reményt vesztve nézte a fenyők zöld tűleveleit.
Az egyik nap aztán egy csapat ember érkezett a parkba. Hatalmas dobozokat, dobokra tekercselt zsinórokat és mindenféle szerszámot cipeltek magukkal. Egy darabig vizsgálgatták, méricskélték a fákat, aztán munkához láttak. Fára föl, fáról le másztak, ugráltak, húzták-vonták a zsinórokat, cipekedtek, huzakodtak egész nap. A fák nem tudták mire vélni a dolgot, egészen összezavarodtak. Megkönnyebbültek, amikor az emberek alkonyatkor végre elhagyták a parkot.
A juhar is örült az esti nyugalomnak, de mennyire meglepődött, amikor sötétedéskor felkapcsolták a városi világítást! Mert nemcsak a szokásos utcai lámpák gyulladtak fel, hanem a park is telis-tele volt fénnyel. Minden fa közül legfényesebben a juhar világított. A törzse és az ágai körül voltak tekerve fényfüzérrel. Fényfává változott!
A juhar úszott a boldogságban. Csillogó ágaival vidáman integetett a kivilágított buszoknak, troliknak, és gratulált a fenyőknek a szép díszeikhez.
Kde bolo, tam bolo, bolo raz jedno velikánske mesto. Uprostred toho veľkomesta, na rušnom mieste, kde ho mohlo vidieť a obdivovať mnoho ľudí, bol park a v strede parku stál pekný javor. Ostatné stromy boli vždyzelené, samé tuje a jedle. Len javor žiaril v parku jesennými farbami počas celého októbra.
Javor bol veľmi hrdý na farby svojich listov, na odtiene žltej, červenej a hnedej. Ó, aká nádhera! Dokonca aj červené trolejbusy a žlté električky, ktoré premávali popri parku, obdivovali jeho farby.
– Toto sú moje najkrajšie šaty! Jarné sú tiež pekné, ale tieto jesenné mám najradšej! – javor pyšne mával svojimi listami.
No prišiel november a javorové listy opadali. Začiatkom decembra už len holé konáre siahali smutne po oblohe a oplakávali zašlú slávu.
– Kiežby už prišla jar, aby som sa mohol znova odieť do sviežej zelene! Čakajú ma strašné mesiace, ani neviem, ako prežijem zimu – vzdychol si.
Uzimene sa schúlil a beznádejne hľadel na zelené ihličie jedlí.
Jedného dňa prišla do parku skupina ľudí. Privliekli obrovské debny, šnúry navinuté na bubnoch a všelijaké náradie. Chvíľu skúmali a premeriavali stromy, potom sa pustili do práce. Liezli hore-dole po stromoch, skákali, vyťahovali šnúry, celý deň sa lopotili. Stromy nechápali, čo sa deje. Boli úplne zmätené. Keď ľudia za súmraku konečne opustili park, stromom sa uľavilo.
Aj javor sa tešil z večerného pokoja, no veľmi sa prekvapil, keď za súmraku zapli mestské osvetlenie. Nerozsvietili sa len bežné pouličné lampy, celý park zaplavilo svetlo. Spomedzi všetkých stromov žiaril najjasnejšie javor. Jeho kmeň a konáre boli omotané svetelnými reťazami. Premenil sa na žiarivý strom!
Javor prekypoval šťastím. Trblietavými konármi veselo mával vysvieteným autobusom, trolejbusom a blahoželal jedliam k peknej výzdobe.
Fordította Szigeti Éva
Dózsa Csilla rajza