Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis szőlőskert. Ebben a kertben őrizte egy ribizlibokor, három barackfa és néhány öreg szőlőtőke téli álmát egy öreg, szakadt madárijesztő. A madarak már jól ismerték őt, tudták, hogy sohasem bántja a tollasokat, valójában ártalmatlan. Egyedül akkor félelmetes, amikor a kopott ingujját tépi a jeges téli szél, ám télen ők amúgy sem repültek arra.
Történt egyszer, hogy egy szarka mégis odatévedt a kertbe. Épp új otthont keresett, mert a fűzfáját a folyóparton úgy megrágta egy hód, hogy bánatában beledőlt a vízbe. A szarkának nagyon megtetszett a kis szőlőskert, csak a madárijesztőt találta egy kissé riasztónak. Gondolta, jobb lesz, ha barátságosan köszönti. Mindjárt le is telepedett a vállára.
− Jó napot, jó napot! – kezdte udvariasan az ismerkedést. − Mintha kissé lógatná az orrát, uram! Szomorkás lenne a hangulata máma? Talán nincs társasága? Na, ezen segíthetünk! – cserregte lelkesen. – Már be is költöztem! Jól megleszünk mi ketten, mit szól?
A madárijesztő nem válaszolt, csak mintha egy kicsit lejjebb hajtotta volna a fejét.
− Ajjé! Látom, nagyobb a baj! Tudja, mit? Egy-két csillogó csecsebecse engem mindig jobb kedvre derít. Mit szólna, ha elugranék magának is egy kis ajándékért? Ó, ne is mondja, már megyek is!
Azzal a szarka elrepült. A madárijesztő nem tudta mire vélni a dolgot. Neki nagyon megfelelt az öreg kalapja meg a kopott inge, de azért kíváncsian várta vissza a szarkát. Az meg is érkezett még naplemente előtt.
− Na, mit mondtam? Csinik, ugye? Ahogy megcsillan rajtuk a napfény, utolérhetetlen! Repes a szív, ha ránéz az ember, nem igaz? – mutogatta a hozott kincseket boldogan.
A madárijesztő azonban nem látott mást, csak kidobott karácsonyfáról való, gyűrött szaloncukorpapírt, egy törött karácsonyfadíszt és angyalhajfoszlányokat. Nahát, micsoda bolond szerzet ez a szarka, hogy ilyesmiknek örül! Az ész megáll! – gondolta magában mosolyogva.
− Ugye, ugye, lakótárs, megmondtam! – örült meg a szarka a madárijesztő mosolyának. – Ez a filléres flanc mindenkit jókedvre derít!
Kde bolo, tam bolo, bola raz jedna malá vinica. V nej strážil zimný spánok ríbezle, troch marhúľ a niekoľkých starých viničov ošarpaný strašiak. Vtáky ho už dobre poznali, vedeli, že im neublíži, že je vskutočnosti neškodný. Bol desivý len vtedy, keď mu studený vietor šklbal otrhané rukávy košele, no v zime tadiaľ aj tak nelietali.
Raz však do vinice predsa len zablúdila jedna straka – práve si hľadala nový domov, pretože jej starú vŕbu na brehu rieky tak ohlodal istý bobor, že sa zronená zvalila do vody.
„Dobrý deň, dobrý deň!“ začala sa zdvorilo zoznamovať. „Zdá sa, že trocha vešiate hlavu! Máte dnes vari zlú náladu? Chýba vám spoločnosť? S tým je ľahká pomoc!“ zakrákala nadšene. „Už som sa sem aj nasťahovala! Dvom nám bude spolu hej, čo poviete?“
Strašiak jej však neodpovedal a zdalo sa, že ešte trochu viac sklonil hlavu.
„Ajaj! Vidím, že máte veľké starosti! Viete čo? Mne zopár ligotavých čačiek vždy vylepší náladu! Čo by ste povedali, keby som vám skočila po menší darček? Ó, nič nevravte, už aj idem!“
A v tom odletela. Strašiak nevedel, čo si o tom pomyslieť. Stačil mu starý klobúk a obnosená košeľa, no i tak bol zvedavý, s čím sa straka vráti. A vrátila sa ešte pred západom slnka.
„No, čo som vám vravela? Sú pekné, že? Ako sa na nich ligoce svetlo zapadajúceho slnka, to je niečo nepolapiteľné! Človeku až jasá srdce, keď sa na to pozrie, však?“ s radosťou ukazovala poklady, ktoré priniesla.
Strašiak však nevidel nič, len pokrčené papieriky zo zahodených salónok, rozbitú vianočnú ozdobu a útržky anjelských vlasov, uchmatnuté z vianočného stromčeka. „Tá straka je teda poriadne trafená, že sa teší z takýchto harabúrd! Rozum sa mi zastaví!“ pomyslel si strašiak s úsmevom.
„Veru, veru, spolubývajúci, vravela som vám!“ radovala sa straka, keď pozrela na strašiaka. „Takéto čačky za pár drobných každému zlepšia náladu!“
Fordította Cselényi Fodor Olívia
Balázsy Géza rajza