Volt egyszer egy város, ahol rengetegen laktak. Lakott benne egy macska is. Ez a macska hatalmas termetű és nagyon izmos volt. Látszott rajta, hogy nem ijed meg a saját árnyékától. Egyedül tengette a napjait, nem volt szüksége társaságra. Ám jött a tél, és vele a hideg, a sár meg a hó. A pincelejáró, ahol nyáron lakott, hamar lakhatatlanná vált, így új hely után kellett néznie. Felkerekedett hát, és elindult bele a fagyos éjszakába. Egyszer csak egy nagy, sötét épület előtt találta magát. A bejárata csukva volt, de a hátsó oldalon talált egy nyitva felejtett szellőzőnyílást. Be is surrant rajta azonnal.
Ó, micsoda boldogság! Meleg! Csend! Nyugalom!
Ahogy felengedtek a hidegtől elgémberedett csontjai, körbejárta a helyiséget, majd felsétált a lépcsőn. Végigment egy hosszú folyosón, és egy süppedő szőnyeggel borított teremben találta magát.
− Ez már igen! – bólintott magában elégedetten.
Már épp elheveredett volna a hívogatón puha szőnyegen, amikor egy ajtó mögött öblös fotelok sorát vette észre. Több se kellett neki, hiszen egy ilyen fotel még a szőnyegnél is kényelmesebb! És már ott is termett az egyiknél. De mi történt! Amint felugrott rá, nyivákoló hangot hallott maga mellett:
− Nahát, szomszéd! Maga is mozirajongó?
Egy cirmos volt az, a szomszédos fotelban hevert. És nem volt egyedül, majdnem mindegyik fotelban volt egy macska.
− Mi ez a hely? – ámult el a mi macskánk, ahogy jobban körbenézett. – Talán valami menhely? De biztonságos? Embermentes?
− Nyugodt lehetsz – nyávogta kényesen a cirmos. − Az emberek csak nappal járnak ide. Valamit néznek azon a nagy falon ott szemben, valami fényeket, aztán kimennek, és újak jönnek. Nappal ez itt nagyon hangos. Olyankor mi lemegyünk a raktárba, meg ki-ki megy a dolgára a városban. Ide este jövünk, mert itt jó meleg van, és jót lehet aludni. Ez a mi moziklubunk. Csatlakozol?
Naná, gondolta magában a macskánk, és azt mondta:
– Ha tényleg nem zavar senki…
− Afelől nyugodt lehetsz – legyintett a cirmos. − Üdvözlünk a mozimacskák klubjában! – nyújtózott egy nagyot, és hamarosan mindegyik macska úgy aludt a foteljában, akár a tej.
Bolo raz jedno mesto, kde žilo veľmi veľa ľudí. Žila tu aj jedna mačka; obrovská a veľmi svalnatá. Bolo jasné, že sa nezľakne vlastného tieňa. Dni trávila sama, nepotrebovala spoločnosť. No prišla zima a spolu s ňou chlad, blato a sneh. Vchod do pivnice, kde bývala v lete, sa rýchlo stal neobývateľným, a tak si musela nájsť nové miesto. Vykročila do mrazivej noci a vydala sa na cestu. Zrazu sa ocitla pred veľkou, tmavou budovou. Vchod bol zatvorený, no na zadnej strane našla otvorený vetrací otvor. Okamžite vkĺzala dovnútra.
Ach, také šťastie! Teplo! Ticho! Pokoj!
Keď sa jej premrznuté kosti prehriali, poobchodila miestnosť a vyšla po schodoch. Prešla dlhou chodbou a ocitla sa v sále pokrytej mäkkučkým kobercom.
„Tak to je teda!“ spokojne prikyvovala.
Už sa takmer natiahla na vábivom mäkkom koberci, keď si za dverami všimla rad hlbokých kresiel. Viac jej nebolo treba, veď také kreslo je predsa pohodlnejšie než koberec! Vzápätí stála pri jednom z nich. Ale čo sa stalo! Len čo naň vyskočila, začula vedľa seba príjemne pradúci hlas:
„No teda, sused! Aj vy ste fanúšikom kina?“
Bola to pruhovaná mačka, čo ležala v susednom kresle. A nebola sama. Takmer v každom kresle ležala mačka.
„Čo je toto za miesto?“ čudovala sa naša mačka, keď sa lepšie rozhliadla. „Útulok? Je bezpečný? Bez ľudí?“
„ Upokoj sa,“ rozmaznane zamňaukala pruhovaná mačka. „Ľudia sem chodia len cez deň. Pozerajú niečo na tej veľkej stene oproti, nejaké svetlá, potom odídu a prídu iní. Cez deň je tu strašný hluk. Vtedy zídeme do skladu a niektorí si zájdu do mesta. Tu sme len večer. Je tu príjemne teplo a dobre sa tu spí. Toto je náš kinoklub. Pridáš sa?“
„Jasné,“ pomyslela si mačka a ešte dodala:
„Ak ma naozaj nikto nebude otravovať…“
„Nemusíš sa obávať,“ mávala labkou pruhovaná mačka. „Vitaj v klube kinomačiek!“ poriadne sa natiahla a onedlho všetky mačky spali vo svojich kreslách ako v mlieku.
Fordította Szigeti Éva
Dózsa Csilla rajza