Hol volt, hol nem volt, szemben a buszgarázzsal, épp a panelház tövében, volt egy terebélyes rózsabokor. Az alatt a bokor alatt élt békében és boldogságban egy süncsalád. Éjszakánként körbejárták a környéket élelem után kutatva, nappal meg békésen szunyókáltak egymás hegyén-hátán a vackukban. Így ment volna ez, míg világ a világ, ha egyszer nem gondol egyet a városi kertész, és meg nem metszi a szép bokrot. De bizony megmetszette, az ágait megritkította, levagdosta, és a bokron ezután keresztülfújt a szél, áztatta az eső aljában a sünök vackát.
Mit volt mit tenni, a süncsaládnak új otthon után kellett néznie. Járták a környéket a sünök, benéztek minden parkba, kertbe, átjáróba, de nem találtak kellően védett zugot. A három kicsi süngyerek már nagyon unta az egészet, és panaszkodni kezdett:
− Jaj, nem érzem a lábam! – így az egyik.
− Ámos vagyok, aludni akarok! – sírta a másik.
− Nem mehetnénk vissza? Olyan fáradt vagyok! – nyafogta a harmadik.
− Rendben van –, mondta a sünpapa, amikor megelégelte a sok sírást, panaszkodást –, nem megyünk tovább, keresünk egy alkalmi búvóhelyet a buszgarázsban.
Azzal a sünök beóvakodtak a kapu alatt, és körbeszimatoltak a garázsban. A sarokban egy öreg, kopott busz állt, rég kivonták a forgalomból. A sünök végül ez alá bújtak be. Ott vacogtak a hidegtől és a sok járkálástól kimerülten egy kupacban a jobb első kerék mellett, amikor egy óriási szisszenést hallottak, és egy mély hang megszólította őket:
− Gyertek csak, gyertek fel a lépcsőn bátran!
A sünök csodálkozva néztek egymásra.
− Gyertek, apró jószágok, aludjatok az üléseimen! Itt meleg van, és biztonság – szólalt meg újra a hang.
Az öreg busz volt az. Sünpapa előmerészkedett az alváz alól, és jól megnézte a buszt.
− Próbáljuk meg! – kiáltotta végül elszántan, és felugrott a lépcsőre.
A többiek követték. Micsoda csodás belső tér! Védett és tágas! A sünök bejárták az utasteret, majd összekucorodtak a sofőrülésen. A busz, hogy ne zavarja őket, halk szisszenéssel becsukta az ajtaját.
Így lett egy öreg buszból pompás sünotthon.
Kde bolo, tam bolo, oproti autobusovej garáži, priamo pri paneláku, rástol rozľahlý ružový ker. Pod týmto kríkom si pokojne a šťastne nažívala jedna ježia rodinka. Po nociach sa túlali po okolí a hľadali potravu, cez deň zas pokojne podriemkavali natlačený jeden na druhom vo svojom brlohu. Bolo by to ostalo tak, kým je svet svetom, keby si raz mestský záhradník nezmyslel, že krík treba ostrihať. A veru ho ostrihal – preriedil konáre, poobrezával ich. Odvtedy cez krík prefukoval vietor a brloh ježkov zmáčal dážď.
Neostalo iné – ježia rodina si musela nájsť nový domov. Ježkovia vandrovali po okolí, nazreli do každého parku, záhrady, priechodu, ale nenašli dostatočne chránený brloh. Tri malé ježiatka omrzelo hľadanie a začali sa sťažovať:
– Jaj, necítim si nožičky! – nariekalo jedno.
– Som ospalý, chcem spať! – kňučalo druhé.
– Nemohli by sme sa vrátiť? Som taký unavený! – fňukalo tretie.
– Dobre – povedal otec jež, keď už mal dosť plaču a sťažovania – nepôjdeme ďalej, nájdeme si dočasný úkryt v autobusovej garáži.
A tak sa ježkovia vkradli pod bránou do garáže a celú ju pooňuchávali. V rohu stál starý, ošarpaný autobus, už dávno vyradený z prevádzky. Ježkovia sa nakoniec ukryli pod jeho podvozkom. Natlačený v kôpke vedľa pravého predného kolesa sa triasli od zimy a únavy, keď zrazu začuli hlasné syčanie a ozval sa hlboký hlas:
– Poďte, len smelo hore po schodoch!
Ježkovia sa prekvapene dívali jeden na druhého.
– Poďte, drobci, pospite si na mojich sedadlách! Tu je teplo a bezpečne – ozval sa znova hlas.
Bol to starý autobus. Otec jež sa odvážil vyliezť spod podvozku a dôkladne si prezrel autobus.
– Skúsme to! – zvolal odhodlane a vyskočil na schodík.
Ostatní ho nasledovali. Aký nádherný priestor! Chránený a priestranný! Ježkovia pochodili celý interiér autobusu a napokon sa schúlili na sedadle vodiča. Autobus, aby ich nerušil, s tichým sykotom zatvoril dvere.
Tak sa zo starého autobusu stal skvelý ježí domov.
Fordította Szigeti Éva
Dózsa Csilla rajza