Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy ház, szép nagy udvarral. A házban volt egy kamra, szép nagy gabonásládával. A kamrában lakott két egércsalád: a Bal család a láda bal alsó sarka, a Jobb család meg a jobb alsó sarka mögé vackolta be magát. Mindkét család jómódban élt, hiszen a kamrában és az udvarban mindig bőven akadt ennivaló. Az egyik virágillatú májusi hajnalon a Bal család ifjú egérfia éppen élelemszerző útra indult, amikor a liszteszsákok mellett belebotlott a Jobb család egérlányába.
− Csak sütimorzsa van – mosolygott rá kedvesen a lány –, hétfőn mindig édesség a reggeli.
A fiúnak régóta tetszett az egérlány, udvarolgatott is neki, és úgy látta, a lánynak sincs ellenére a dolog. Most, hogy ezen a szép májusi hajnalon ilyen kedvesen rámosolygott, nem sokat teketóriázott, összeszedte a bátorságát, és ott helyben megkérte az egérlány kezét, aki pirulva igent is mondott. Boldogan szaladtak a szülőkhöz a nagy hírrel: összeházasodnak. A szülők nagyot néztek. Jobbék valami gazdag legényt szántak volna a lányuknak a nagy magtárból. Balék meg azt gondolták, a fiuk először körülnéz a szomszédos portákon és a kertekben, világot lát, aztán házasodik.
− De mi szeretjük egymást! – bizonygatták nekik a fiatalok.
Így aztán szétküldték a meghívókat a rokonságnak és a szomszédságnak. „Ha jöttök, lesztek, ha hoztok, esztek” – állt az egérrágta lapokon.
Eljött a nagy nap. A menyasszony a nyári konyha régi függönyéből készült csipkefátyolban irult-pirult, a vőlegény bundája olyan fényesen csillogott, hogy még a napsugár is megcsúszott rajta. A kerti banda húzta a talpalávalót: a tücsök volt a prímás, a kabóca a brácsás, a szarvasbogár meg a bőgőn vonogatta a macskabajuszhúrokat. A lakoma bőséges volt, hiszen a kamra minden finom falatját összehordta a rokonság. El is fogyott minden, az utolsó morzsáig. A lakodalom után az ifjú pár nászútra indult a kerti tó partjára, aztán beköltöztek a gabonásláda felső fiókjába, és boldogan éltek, míg meg nem haltak.
Kde bolo, tam bolo, bol raz jeden dom s pekným veľkým dvorom. V dome bola komora a v nej veľká truhla na obilie. V komore bývali dve myšie rodiny: rodina Ľavých sa usadila za ľavým dolným rohom truhly, druhá, rodina Pravých, sa uhniezdila za pravým dolným rohom. Obe rodiny žili v blahobyte, veď v komore aj na dvore bolo vždy hojne jedla. Jedného voňavého májového rána sa mladý myšiak z rodiny Ľavých vybral za potravou, keď pri vreciach s múkou narazil na myšiu dievčinu z rodiny Pravých.
– Máme len omrvinky zo zákuskov, – milo sa naňho usmiala, – v pondelok sú na raňajky vždy iba sladkosti.
Chlapcovi sa dievčina už dávno páčila, aj jej dvoril, a zdalo sa mu, že ani jej to nie je proti srsti. V to krásne májové ráno, keď sa naňho tak milo usmiala, nabral odvahu a hneď ju aj požiadal o ruku. Myška sa začervenala a povedala áno. Šťastní utekali za rodičmi s veľkou novinou: zosobášia sa. Rodičia sa veľmi prekvapili. Praví si pre dcéru predstavovali nejakého bohatého ženícha z veľkej sýpky. Ľaví si zas mysleli, že ich syn najprv pochodí susedné dvory a záhrady, spozná svet a až potom sa ožení.
– Veď sa ľúbime! – presviedčali ich mladí.
A tak rozoslali pozvánky príbuzným a susedom. „Ak prídete, budete; ak prinesiete, najete sa,“ stálo na obhlodaných kartičkách.
Nadišiel veľký deň. Nevesta sa červenala v čipkovanom závoji ušitom zo starej záclony z letnej kuchyne, ženíchova kožušinka sa ligotala tak, že sa na nej pošmykli aj slnečné lúče. Záhradná kapela hrala do tanca: cvrček bol primáš, cikáda hrala na viole a roháč brnkal na strunách kontrabasu z mačacích fúzov. Hostina bola bohatá, veď príbuzní poznášali všetky dobroty z komory. Všetko sa aj minulo do poslednej omrvinky. Po svadbe sa mladomanželia vybrali na svadobnú cestu k brehu záhradného jazera, potom sa nasťahovali do hornej zásuvky truhly na obilie a žili šťastne, až kým nepomreli.
Fordította Szigeti Éva
Dózsa Csilla rajza