Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy királykisasszony. Egy aprócska házban lakott az utca végén, és azon törte a fejét, vajon számos kérője közül kinek nyújtsa a kezét, kihez menjen férjhez. Apja, a bölcs király és anyja, a jó királyné ugyanis rábízták ezt a nehéz döntést.
A kis királykisasszony naphosszat bámulta a cicás és nyuszis posztereket a szobája falán, meg böngészte a böngészőket a laptopján mindenféle keresési kulcsszavakkal, de nem lett okosabb, és nem tudta elhatározni magát egyik kérője mellett sem. Egy délután aztán megunta a töprengést, kiment a kertbe, és a rózsalugas alatt eszébe jutott a megoldás:
− Az lesz a férjem, aki megmutatja nekem a világ legszebb helyét!
Megörült a bölcs király és a jó királyné, hogy lakodalom lesz a háznál, végre férjet választ magának a lányuk. Ki is hirdették nyomban a királykisasszony elhatározását szerte a birodalomban. Özönlöttek a kérők a királyi udvarba, mutogattak a királykisasszonynak képen, képernyőn, kijelzőn, festményen és rajzon mindenféle csodás palotákat, tengerpartokat és hegycsúcsokat, a világ összes csodáját, mellécsatolva máris a repülőjegyet, autópálya-matricát, teve- és elefántbérletet, de valahogy egyik sem ejtette ámulatba a kisasszonyt. Maga sem értette, miért.
Harmadnap aztán bekopogott a szomszédból Jankó, a királykisasszony osztálytársa az iskolából, és se szó, se beszéd, kézen fogta a királykisasszonyt, kivezette a házból, elsétált vele a kert végére, egészen a mezőig, ahonnan már látni lehetett a völgyön túli domboldalon az őszi erdőt.
− Látod, kisasszony? Micsoda színpompa? Micsoda gazdagság? – mutatott körbe a fényes reggeli napsütésben.
A kisasszony szíve erre akkorát dobbant, hogy még a völgyön túli erdő szarvasai is meghallották.
− Látom, Jankó! − suttogta egészen meghatódva a szépség láttán.
Így esett, hogy a királykisasszony az utca végéről és Jankó a szomszédból egymáséi lettek, s még ma is boldogan élnek, ha meg nem haltak, ott az utca végén, nem messze az erdőtől.
Kde bolo, tam bolo, bola raz jedna princezná. Žila v malom domčeku na konci ulice a lámala si hlavu, ktorému zo svojich početných pytačov prisľúbiť ruku, za ktorého sa vydať. Jej otec, múdry kráľ a matka, dobrá kráľovná toto ťažké rozhodnutie totiž zverili jej.
Malá princezná celé dni zízala na plagáty s mačičkami a zajačikmi, ktoré mala na stene svojej izby, vyhľadávala vo vyhľadávačoch na svojom laptope všelijaké kľúčové výrazy, no nebola z nich o nič múdrejšia a nedokázala sa rozhodnúť ani pre jedného z pytačov. Jedno popoludnie ju prestalo baviť premýšľanie, vyšla do záhrady a pod pergolou z ruží jej napadlo riešenie:
„Vydám sa za toho, kto mi ukáže najkrajšie miesto na svete!“
Múdry kráľ a dobrá kráľovná sa potešili, že bude svadba, že si ich dcéra konečne vyberie ženícha. Princeznino rozhodnutie dali okamžite vyhlásiť po celej ríši. Na kráľovský dvor sa hrnuli pytači. Na obrázkoch, monitoroch, displejoch, maľbách a kresbách ukazovali princeznej všelijaké kúzelné paláce, pláže, štíty, všetky divy sveta a priložili k nim hneď aj letenky, diaľničné známky, rezervácie na ťavy a na slony, no princeznú ani jeden neohúril. Sama celkom dobre nechápala prečo.
Na tretí deň napokon na dvere zaklopal sused Janko, princeznin spolužiak zo školy. Bez slova vzal princeznú za ruku, vyviedol ju z domčeka, zašli na koniec záhrady až k lúke, odkiaľ bolo vidieť jesenný les na úbočí na druhej strane údolia.
„Vidíš princezná? Aké úchvatné farby! Aké bohatstvo!“ ukazoval vôkol v jasnom rannom slnečnom svite.
Princeznino srdce sa tak rozbúšilo, že ho počuli aj jelene v lese na druhej strane údolia.
„Vidím, Janko!“ šepla krásou dojatá princezná.
A tak sa princezná z konca ulice a Janko od susedov zosobášili a ak ešte nezomreli, dodnes žijú šťastne spolu na konci ulice, neďaleko lesa.
Fordtotta Cselényi Fodor Olívia
Balázsy Géza rajza