Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy város, abban egy utca, annak a végén egy park, a park sarkában meg egy nagyra nőtt bukszusbokor. Ebben a bokorban laktak a verebek.
Egy szép szeptember végi délelőttön az egyik veréblegényke annak örömére, hogy a nyáron megtanult repülni, felröppent a bokor legeslegtetejére, s ott nagy hangon csivitelni kezdett:
− Felrepültem! És repülök tovább! Oda is felrepülök, ni! – mutatott szárnyával a bokor fölött magasodó juharfára. – Látni akarom a világot a magasból!
Azzal már el is tűnt az ágak között. A verebek a bukszusbokorban fejüket csóválva néztek utána. A kisveréb ágról ágra röppenve lassan feljutott a juharfa tetejére, letelepedett az egyik ágra, és szétnézett.
− Látom a világot, a parkban a fákat, a bokrokat, az utakat, a padokat… – sorolta boldogan, amíg észre nem vette, hogy a panelház, amelyik mellett a juharfa állt, bizony még a juharnál is sokkal magasabb.
− Fel kell jutnom oda! – határozta el magában nagy merészen.
Az ágról át is ugrott az egyik ablakpárkányra, onnan a másikra, a harmadikra, egyre feljebb. Veszélyes mutatvány volt, mert a szél emeletről emeletre egyre erősebben fújt, de megcsinálta, s már fenn is ült a legfelső emelet erkélyének a korlátján. Egy pillanatig még kinyitni sem merte a szemét, hanem aztán… !
A park mögött, a széles úton autók, buszok araszoltak, villamosok kanyarogtak, az úton túl háztetők végtelen sokasága hullámzott, azokon is túl, a messzeségben látta a város fölött magasodó hegyeket. Aztán megakadt a tekintete az egyik hegytetőn magasodó tévétornyon.
− Elképesztő! – suttogta megilletődve a látványtól. – Milyen magas! Vajon onnan milyen a világ? Na, majd oda is feljutok, de fel ám! – határozta el a kisveréb, aztán nagyot sóhajtva még hozzátette: − De lehet, hogy nem ma.
Kde bolo, tam bolo, bolo raz jedno mesto, v ňom ulica, na konci ulice park, a v rohu parku veľký krušpán. V tomto kríku bývali vrabce.
V jedno pekné dopoludnie koncom septembra jeden mladý vrabček, natešený, že sa v lete naučil lietať, vyletel až na samý vrchol kríka a začal tam hlasno čvirikať:
– Vyletel som! A poletím ďalej! Vyletím aj tam, pozrite – mával krídlom smerom k javoru, ktorý sa týčil nad kríkom. – Chcem vidieť svet z výšky!
A vzápätí zmizol medzi konármi. Vrabce v krušpáne len krútili hlavami a pozerali za ním. Malý vrabček prelietal z konára na konár a pomaličky sa dostal až na vrchol javora. Usadil sa na jednom konári a rozhliadol sa.
– Vidím svet, stromy, kríky, chodníky, lavičky v parku… – vymenúval radostne, až kým si nevšimol panelák, ktorým stál vedľa javora – bol oveľa vyšší ako javor.
– Musím sa dostať až tam! – rozhodol sa odvážne.
Z konára preskočil na jeden okenný parapet, potom na druhý, na tretí, čoraz vyššie a vyššie. Nebolo to vôbec ľahké, lebo z poschodia na poschodie fúkal čoraz silnejší vietor, ale vrabček to zvládol a čoskoro už sedel na zábradlí balkóna na najvyššom poschodí. Chvíľu sa ani neodvážil otvoriť oči, no potom…!
Za parkom sa tiahla široká cesta, pomaly po nej prechádzali autá a autobusy, kľukatili sa električky. Na druhej strane cesty sa vlnila nekonečná spleť striech a za nimi, v diaľke uvidel hory týčiace sa nad mestom. Zrazu mu pohľad spočinul na televíznej veži, ktorá sa týčila na jednom z vrcholkov.
– Úžasné! – zašepkal dojatý pohľadom. – Aká je vysoká! Aký asi môže byť svet odtiaľ? Raz sa dostanem aj tam, veru tak! – zaumienil si vrabček, potom si zhlboka povzdychol a dodal: – Ale možno nie dnes.
Fordította Szigeti Éva
Dózsa Csilla rajza