Gyerekkoromban anyukám egy kávéházban dolgozott. Apukámmal néha, amikor vasárnap is be kellett mennie a munkába, mert olyan sok volt a vendég, elmentünk őt meglátogatni. S amíg ők apuval beszélgettek, én a zongoristával barátkoztam.
Hatalmas, szárnyas zongorája volt neki, és érdekes dallamokat játszott rajta. Néha dúdolt, még fütyült is hozzá. Az ujjai villámgyorsan futkostak a billentyűkön, máskor alig érintették őket. Azt is nagyon szórakoztatónak találtam, ahogy a billentyűk mozgatták az apró kalapácsokat, a kalapácsok meg ütögették a húrokat a hangszekrényben, és dallam lett belőle. A zongorista pedig, mintha soha abba nem akarta volna hagyni, csak játszott, játszott elmerülten.
Már attól féltem néha, hogy a muzsikával együtt ő is elszáll valahová, nagyon messzire. Otthagy csapot-papot, kávéházat, vendégeket, mi meg maradhatunk magunknak a nagy csöndben. Ezt semmiképpen sem szerettem volna. Hiszen mi lenne az életünk muzsika nélkül?! A gondolata is riasztott. Talán ezért lettem én is zongorista. Nagy zenekarokban játszom, együtt sok más muzsikussal. Koncerteket adunk szerte a világban. A legnagyszerűbb zeneszerzők darabjait szólaltatjuk meg a hangszereinken. Sokat utazom. Gyakran önállóan is fellépek, mert a zongora olyan csodálatos hangszer, hogy akár egész zenekari művet is előadhatok a segítségével. A hangversenyek végén a közönség néha percekig állva tapsol, éljenez. Így fejezi ki, hogy micsoda hatással, mágikus erővel volt rá a zene.
Tudod-e?
Volt idő, amikor a hangszereket az ördög találmányának tartották. Ezért csak énekelni lehetett a templomokban, és az énekeket nem kísérte hangszer. Pedig hát a zene, mondhatni, egyidős az emberrel. Hiszen már a kőkorszaki ember is muzsikált. Faágból vagy csontból sípot készített, kivájt fatörzsön dobolt, íjának megfeszített húrjáról felfedezte, hogy peng. A zenével azonban sokáig szertatásokat, táncot, munkát, sőt harcba vonuló csapatokat kísértek, és nem arra volt, hogy a puszta szépségéért hallgassák.
Kabóca-lexikon
Hangversenyterem nagyobb városokban van. Nagyzenekarok, neves előadóművészek tartanak itt koncerteket. Ezeket a koncerteket bárki látogathatja, aki jegyet vált. Korábban csak palotákban, gazdag emberek házában voltak ilyen zenei előadásokra alkalmas termek. A muzsikusok a ház urának a szolgálatában álltak, a muzsikájukat pedig az előkelő vendégek hallgatták.
Liszt Ferencről úgy tartják, ő minden idők legnagyobb zongoraművésze. Tavaly ünnepeltük kétszázadik születésnapját. Csodagyerek volt. Kilencéves korában már Pozsonyban és Sopronban közönség előtt zongorázott. Tizenegy éves volt, amikor Bécsben a koncertje végén nem kisebb művész, mint Beethoven felment a színpadra, hogy megölelje az ifjú virtuózt. Európa-szerte koncertezett. Ő volt az első muzsikus, aki egymaga egész estét betöltő szólóhangversenyeket adott. Amikor ő ült a zongoráznál, a hangszer szinte robbant.
A karácsonyi kántálás régi falusi szokás. Karácsony idején köszöntők járták végig a házakat. Karácsonyi énekeket énekeltek és mindenféle jót kívántak a gazdának és háza népének. Sok vidéken a köszöntő legényeknek hangszerük is volt: láncos bot és köcsögduda. Hangszereik kíséretében varázsénekeket adtak elő. Ezekben az énekekben összevarázsolták, összeregölték a ház eladó lányát egy falubeli legénnyel. Ezért hívták őket regősöknek.