Ez az éjszakai túra, ahogy Misi később még sokszor elgondolkodott felőle, tele volt csodával. Már a találkozási pontig vezető út is különösen alakult. Ahogy óvatosan lépkedett a köveken, az járt a fejében, vajon mit tenne, ha rájuk támadna egy farkas, medve vagy valami szörny.
Vajon lenne elég bátorsága, hogy megpróbálja megvédeni magát és a többieket, vagy gyáva nyúl módjára elinalna? És a többiek? Ők vajon mit tennének? Persze oktondiság mindenféle szörnyekre, vérfarkasokra gondolnia, a legnagyobb baj, ami érheti őt, legfeljebb egy bokaficam. Ám a sűrűből egyre erősödő neszezés hallatszott. Aztán egyszer csak reccsenések, dörejek és egy hatalmas robaj szakították félbe a gondolatait. Mintha a domb tetejéről zúdult volna alá óriási sebességgel, megállíthatatlanul valami. A csapatban nagy kiabálás, sikoltozás támadt.
− Mindenki álljon meg! Senki ne fusson sehova! – kiáltotta az osztályfőnök, és az osztály némi ugrabugrálás után az ösvényen maradt, senki nem futott semerre, mint ahogy első ijedségében tette volna.
Misi először csak a lámpák fényének összevissza táncát látta, aztán mintha zihálást hallott volna maga mellett az árokból. Összeszedte a bátorságát, az árokhoz lépett. Valami sötét feküdt a mélyén, és nyöszörgött. Ekkor sietős lépteket hallott.
− Merre van? Segítsetek megtalálni! Merre van? − kiáltozta egy férfihang egyre közelebbről.
Misinek ismerősnek tűnt a hang. Csak nem? Hiszen ez Jani bá! Hogy kerül ide? – futott át az agyán, ahogy meglátta az ösvényen közeledő alakot. De nem volt idő sokat töprengeni, mert a lámpája közben megvilágította az árokban fekvő valamit: egy piros kabátot, egy zöld sapkát, két kezet, két lábat.
− Nem fáj, nem fáj – hallatszott az árokból.
Misi közelebb hajolt.
− Csak ne világíts a szemembe, légyszi – nyöszörögte a kabát.
− Luci, megvagy? Várj csak, ne mozdulj! Lehet, hogy eltört valamid – Jani bá és az osztályfőnök egyszerre értek az árokhoz.
Az osztály is megpróbált közelebb nyomulni az eseményekhez.
− Szerintem a lámpám tört ripityára – nyögte a kabát, miközben kinyújtotta a kezét, és megragadta Misiét –, de a csontjaim egyben vannak.
Misi nem hitt a szemének.
− Luci? Luci a gyertyaszakkörből? Hát te? – hüledezett, ahogy a lány talpra állt. – Hogy kerülsz ide? Nem esett bajod? Én meg azt hittem, valami vérfarkas…
Luci felnevetett, és Misi kezébe kapaszkodva kimászott az árokból. Leporolta a kabátját, majd így szólt:
− Látjátok? Semmi bajom! Ekkorát estem, és semmi bajom!
Az osztályfőnök meg Jani bá − aki, lám, nemcsak Guszti macska gazdája és egy időn kívüli varázslény, hanem a testvériskola párhuzamos osztályának túravezetője is – alaposan végigtapogatták Lucit, ellenőrizték a testi épségét. Misi mindebből mintha semmit nem látott, nem hallott volna. Csak Lucit látta, ahogy előtte áll, és mintha titokzatos ragyogás áradna belőle. Ő volna az? Ő volna az, akiről Jani bá és Guszti beszélt? Ő volna a fény, akire neki, Misinek vigyáznia kell? A fény a sötétségben, a világ egyensúlyának kulcsa? Ahogy Luci kezét fogta, úgy érezte, igen. Igen, ő az, ehhez nem fér kétség. És mintha ezt Luci is tudná.
− Kedves osztály, egy balesetekben bővelkedő, de ép bőrrel megúszott túrának vagyunk lassan a végén – zökkentette ki merengéséből az osztályfőnök hangja. – Azt javaslom, másszuk meg ezt a kis emelkedőt, és ünnepeljük meg a két csodát – itt Lucira és Misire mutatott –, meg Luca napját és persze Misi közelgő szülinapját a fáklyáink meggyújtásával, aztán a civilizációba visszasétálva, egy óriási sütizéssel!
Az osztály üdvrivalgásban tört ki. Ekkorra a párhuzamos osztály is odaért hozzájuk, aggódtak, hogy egy társuk, Luci megcsúszott egy laza kövön, és siettek a segítségére. Lucinak szerencsére nem esett baja, így újra felsétáltak a dombtetőre, és a lámpáikat meggyújtva várták Misiéket, hogy együtt gyönyörködjenek a téli éjszaka szépségében, a sötét erdő felett ragyogó csillagok meg a lámpásaik fényében, és ünnepeljék a fényt.
A két osztály aztán összekeveredve, vidáman beszélgetve, ismerkedve vonult le egészen a cukrászdáig, a túrázók finomságokkal tele kedvenc helyéig, ahol várta őket a torta. És Misi boldogan szelt belőle mindenkinek. Zajos ünneplés kerekedett, a végén a túrától meg az izgalmaktól elfáradt résztvevők megegyeztek abban, hogy ezt meg kell ismételni.
− De nem sötétben – nevetett Luci.
− És nem barlangban – tette hozzá Misi a barlangbeli esésére gondolva.
Ebben is egyetértettek, és máris elkezdték tervezni a következő túrát. Misi kilépett az iskolakapun. Január vége volt, bőven az ünnepek után, és a napok megint ugyanolyan szürkén teltek, mint advent előtt. A kisfiú megállt, mert egy finom simítást érzett a lábszárán.
− Te vagy az, Guszti?
− Mást vártál? – kérdezte a macska vigyorogva. – Merre mész? Vár egy elhagyatott vár?
− Focizni megyünk a fiúkkal, vagy moziba, ha túl hideg lesz a pályán.
− Hmm, micsoda tervek! – bólogatott a vöröske. – Fényesek!
− Tudom, kire gondolsz – vonta meg a vállát Misi. − Igen, Luci is jön!
− Még jó! Akkor jöhet a tél!
− Jöhet a tél, a sötét és a hideg is, nem fogok fázni – mondta Misi a macskának, de az már nem volt sehol.
És ez így volt rendjén.
Vége