Misi reggel iskolába ment. Ha valaki megkérdezte volna tőle, elmondta volna, hogy ő igazából szeret iskolába járni, de sokkal jobban szeretne láthatatlan lenni. Vagy legalább egy kicsit kevésbé látható, nem ennyire feltűnő.
Az élénkvörös haja és a szeplői miatt Misit ugyanis mindenki észrevette, akármerre ment. Hívták már őt Répafejnek, Gyufának, Rókának, Rezesnek meg még ezer másnak a színei miatt. Ősszel, amikor az iskolában a tanárok az őszi erdő élénk színeit emlegették, Misi majd elsüllyedt az osztálytársai tekintetének kereszttüzében. Bárcsak elsüllyedne igazából, azt kívánta ilyenkor.
Anyukája haja ugyanilyen volt, és ő büszkén viselte, a szeplőivel együtt. Misit azzal vigasztalta, hogy meg fogja szeretni, és idővel majd ő is büszke lesz a vörös színére. Kislány korában ő sem volt kibékülve magával, de később megtanulta értékelni a különlegességét. Ám Misi nem hitt neki, bár bólogatott. A lányoknak könnyebb, gondolta magában. Azok, ha akarják, be is festhetik a hajukat. Miért is nem az apukája haja színét örökölte! Azé barna, egyszerű barna.
Reggelente iskolába menet Misi jól a fejébe húzta a sapkáját, hogy legalább az utcán ne keltsen feltűnést. Kilépett a házuk kapuján, és a külváros felé indult, pont szembe a tömeggel. Mindenki a belváros felé sietett, mintha élet csak a belvárosban volna. Az iskola viszont ellenkező irányban volt.
Misi átvágott a parkon, amelyen túl már háromemeletes téglaházak sorakoztak, közöttük élelmiszerboltok, autógumi-szaküzletek, szerelvényboltok csupa hétköznapi, praktikus dologgal a polcaikon. Az egyetlen feltűnő épület errefelé a templom volt, bejárata felett, a hatalmas üvegablakon egy kitárt karú Krisztus-ábrázolással. Misi mindennap felnézett a csúcsos ablakra, és arra gondolt, mi lenne, ha egyszer beosonna a templomba, és megnézné, milyen bentről a kép. Persze sosem tette meg, mert biztos van benn valaki.
A téglaházak után panelházak következtek, egy igazi külvárosi lakótelep. A közepén, csupa tízemeletes panel között állt a fekete vaskerítéssel körülvett, lapos tetejű iskola. Kapuján belépve Misi minden reggel azt kívánta, bár olvadna bele a szürke aszfaltba.
A vörös macska minden reggel végignézte, ahogy a kisfiú a kapuban még jobban fejébe húzza a sapkáját, és egy nagyot sóhajt. Soha nem nézett hátra, sem semerre, így a macskának nem kellett vigyáznia, hogy észrevétlen maradjon. Misi mindig a gondolataiba mélyedve baktatott végig az utcákon, abban bízva, hogy nem hallja meg az osztálytársai reggeli vicces köszöntését: Répa, retek…
A macska minden reggel megvárta, hogy Misi belépjen a kapun, aztán szaladt vissza, végig ugyanazon az úton, amelyiken jött. Hazaérve az öreg már várta:
− Na? – kérdezte a macskát. – Tegnap reggel láttad iskolába menet, délután elmulasztottad. Mi volt ma reggel?
− Csak a szokásos. Megint nem vett észre semmit maga körül.
Az öreg bólintott:
− Jól van, jól van. Hamarosan eljön annak is az ideje, és mindent látni fog. Azt is, amit a legtöbb ember nem lát.
− És addig? Olyan elveszettnek tűnik néha!
− Ezért kíséred mindenhova, nem igaz, Borka?
− Dehogynem, vigyázok én rá – kuporodott bele az öreg ölébe a macska –, de azért aggódom is.
Délután az iskola kapuján kilépve Misi intett az osztálytársainak, hogy nem megy velük a pályára focizni.
− Haza kell mennem! Sietnem kell! – kiáltotta nekik.
A fiúk csak legyintettek, Misi sosem tartott velük, pedig ők mindig hívták, hiszen tornaórán olyan jó volt vele focizni. De ha mennie kell, hát mennie kell.
Misi pedig sietős léptekkel megindult, mintha tényleg dolga volna. De az igazság az – és Misi azt hitte, ezt csak ő tudja, s mekkorát tévedett! –, hogy semmi, de semmi sürgős dolga nem volt. A szülei úgy hitték, az osztálytársaival focizik, hiszen iskola után egy-két órával és rendszerint jól kimerülve meg farkaséhesen ért haza. Otthon aztán arról beszélt, milyen jó volt az aznapi foci, és hogy az iskolában nem történt semmi különös. A jegyei jók voltak,
a magaviselete szintén, az osztályfőnöke csak annyit jegyzett meg a szülői értekezleten, hogy Misi kissé visszahúzódó, de hát csak ennél nagyobb baj ne legyen… Így aztán senkiben fel sem merült, hogy Misi esetleg nem azzal tölti a délutánjait, amivel mondja.
De a macska tudta. És az öreg is.
A vörös kandúr, akinek a bundája csak egy árnyalattal volt világosabb, mint Misi haja, mindennap figyelemmel kísérte, ahogy a kisfiú int a többieknek, és hazafelé indul, aztán a templomnál hirtelen irányt vált. Ahelyett, hogy a téglaházak mellett a park felé menne tovább, végigoson a templom oldalában, a bokrok takarásában átmászik egy régi, félig leomlott téglafalon, és már ott is van, ahol a madár se jár: egy világvégi világban. Valamikor szerelvénygyár volt, most pedig elhagyatott épületek pusztuló együttese.
Misi után a macska is átmászott a téglakerítésen, keresztül a bokrokon, és megállt a fiú mögött. De Misi nem vette észre. Az épületek között egy nagy, lekövezett udvar szélén letette a táskáját, és elindult az egyik csarnok felé. Körüljárta, átment egy kisebb téglaépülethez, amelyben régen az irodák lehettek, körbefutotta azt is, aztán vissza a csarnokhoz. Mászkált összevissza, de igazából nem figyelt maga körül semmire, nem nézett meg semmit. Csak befelé figyelt, a saját gondolataira. Időnként megállt, leült egy téglarakásra, aztán folytatta a mászkálást a telepen. Sosem vette észre a macskát.
Amikor végre hazaindult, a macska szinte a nyomában loholt, és otthon, mint mindig, most is azt jelentette az öregnek, hogy Misi ma sem vett észre semmit.
− Csak tudnám, minek megy oda? – kérdezte, míg az öreg a jól megérdemelt uzsonnáját öntötte a tálkába.
− Mert az a hely csak az övé, és ott ő az lehet, aki akar.
− Ó, hiszen ha tudná, hogy bárhol az lehet! Hogy mi mindenre képes! – nyavintotta a macska.
− Egyél, ne aggódj, Borka macska, mindennek eljön az ideje! – dörmögte az öreg.
Folytatjuk!