Tanítás után Misi elgondolkodva bandukolt hazafelé az iskolából. A lámpákat épp felkapcsolták, a sarki bolt ajtaján besétált egy varjú, a parkoló autók koszos hátsó szélvédőjét meg valaki mosolygó fejekkel rajzolta tele, de Misi mindebből semmit sem vett észre.
Csak ment, ment maga elé bámulva, se jobbra, se balra nem tért le az útról, nem tett nagy kitérőt, ahogy szokott.
− Mi az, ma nincs foci? – kérdezte az anyukája, amikor Misi a szokott időnél jóval korábban benyitott hozzá a konyhába.
− Jaaa, nem, ma nincs – motyogta Misi –, izé… sok a házi, meg betegek is!
− Betegek? – kérdezett vissza az anyukája. – Várj csak! Te is olyan furcsa vagy! Mutasd csak a homlokod!
− Jaj, anyu, semmi bajom, tanulnom kell, holnap írunk, izé… mindenből!
Azzal Misi már benn is volt a szobájában. Becsukta maga mögött az ajtót, leült az íróasztalához, kipakolta a könyveit, aztán csak ült. Végig kellett gondolnia a dolgokat, mindent, amit eddig a világról tudott. Mióta Guszti macska mellészegődött, és találkozott János bácsival, egyre csak az öreg szavai jártak a fejében. Meg az, ahogy rá nézett. A komolysága. Még hogy ő elég bátor-e és kíváncsi-e? Micsoda kérdés? És hogy mondhatott ő erre igent? Hiszen ő a leggyávább és legzárkózottabb ember a földkerekségen! Ó, mibe is keveredett! Találkozott egy emberrel – és egy macskával, egy beszélő macskával! –, akinek csalódást fog okozni. Mert az kizárt, hogy ő, Misi, képes legyen mindarra, amit János bá tőle vár. Vagyis nem vár… nem, ezt nem mondta, inkább csak reméli… És nem csak ő…
Hogy is van ez? A világ sorsa ilyen kis senkin múlna, mint én? Lehetetlen – töprengett magában Misi –, ez az egész lehetetlen. Csak egy álom, és nem a legjobb fajtából… De a macska tényleg beszélt! És ha a macska igaz, akkor igaznak kell lennie a többinek is! Annak, hogy János bácsi szerint a világnak vannak világosabb és sötétebb korszakai, vagy ha úgy tetszik, zavarosabbak és veszélyesebbek. Ahogy a nappal meg az éjszaka, a nyár és a tél váltják egymást a Föld életében. És amikor több a sötétség, jobban vágyunk a fényre. Nagyobb szükség van rá, hogy helyreálljon az egyensúly. A világra vigyázó erők ezért ilyenkor segítőket küldenek, hogy megkeressék és őrizzék a fényt. És János bácsi egy ilyen vigyázó, és úgy gondolja, Misi alkalmas rá, lehetne ő az egyik olyan személy, aki megtalálja a fényt. János bá a sok-sok élethossznyi élete alatt sok fényes és sötét időt megélt, és hű segítőjével, Gusztival felfedeztek már néhány olyan embert, aki megtalálta a fényt.
Misi ült az íróasztalnál, és egyre csak töprengett, gondolkodott és sóhajtozott. Mert amikor az öreg ezeket mesélte, minden annyira világos és egyértelmű volt. Most meg zavaros és hihetetlen az egész. Miféle fényt kéne neki megtalálnia? Hol? És aztán mi lesz? Az öreg szerint mindent tudni fog, amikor eljön az ideje. Na persze!
Úgy érezte, most még kevesebbet tud, mint eddig. Sőt! Amit eddig tudott, az is érvényét vesztette. Csak annyi biztos, hogy megismert egy kedves öreget, aki vár tőle valamit, valami nagyot, és ő nem érzi alkalmasnak magát a feladatra. Hogyan is lehetne pont ő a világ fényének megtalálója, ha még az osztálytársait is kerüli! Ez nem fog összejönni. Holnap visszamegy az öreghez, és elmondja neki, hogy az egész tévedés. Ő nem fog megtalálni semmiféle fényt, de még a jeleket sem fogja észrevenni, amik az öreg szerint majd vezetik őt, és nem lehet nem észrevenni őket. Ő nem alkalmas a feladatra, és egyébként is… Hoppá, feladat! Nem ígért meg valamit az anyukájának? Na tessék, még arra se jó, hogy a szemetet kivigye!
− Na? Kész a lecke? Mindjárt vacsorázunk – szólt az anyukája, amikor Misi mellélépett a tűzhelynél.
− Ja, jó, persze, csak a szemetet nem vittem le.
− Hát igen! Most leviszed? Levinnéd a papír-szemetet is? Ott van az ajtó mellett, egy kupac régi újság.
Misi fogta a szemeteszsákot meg az újságokat, és levitte az udvara. A kapualjban kidobta a szemetet, majd ahogy az újságokat szórta a szemetesbe, egy szórólap kiesett a kupacból. Lehajolt, hogy azt is kidobja, amikor megakadt a szeme a lap szövegén: „Gyújts fényt az éjszakában! Gyere el az adventi gyertyaöntő foglalkozásunkra, és varázsolj fényt a téli sötétségbe!” Misi keze megállt. Egy jel! Csak az lehet. Fény az éjszakában! Egy összetéveszthetetlen, egyértelmű jel, pont, ahogy Jani bá mondta. Visszasietett a konyhába.
− Anya, ez honnan van? Kitől kaptad? Mi ez a papír?
Anyukája épp az asztalra tette a tányérokat.
− Megterítenél? – kérdezte. – Ja, az? – nézett a szórólapra Misi kezében. – Nem is tudom, talán a templom előtt osztogatták. A művelődési ház programja van rajta. Nem gondoltam, hogy érdekelne téged, ezek olyan lányos dolgok, nem? – Misire nézett. – Semmi sport, semmi foci, kerámia, tánc meg gyertyaöntés, ilyenek.
− Jaj, anya, azért nem csak a sport érdekelhet – vágott közbe Misi.
− Tényleg? Mióta létezik más is a focin kívül?
− Hát most óta!
− Szóval érdekel a kerámia? Nekem is tetszik. Szuper karácsonyi ajándékokat készíthetnél azon a foglalkozáson a nagyinak! Vagy a tánc?
− Oké, anya, azért még meggondolom, oké?
− Jó, persze. De ha van kedvend, menj el bármelyikre, majd megbeszéljük. Eszünk? Szólj apádnak!
Este az ágyban Misi már csak az öreg szavaira, a jelre tudott gondolni. Vajon mi jön most? Nehezen aludt el. Egy nagy vörös macskával álmodott, a sárga szemében gyertyaláng lobogott.
Folytatjuk!