Az 1900-as évek második fele igencsak furcsa periódusa volt az emberiség történetének. Az 1945–1990 közötti évtizedeket szokás a hidegháború korszakának is nevezni.
Háborúnak azért, mert a második világháború utáni időket leginkább a két győztes nagyhatalomnak, Oroszországnak és az Amerikai Egyesült Államoknak a szembenállása jellemezte, hidegnek meg azért, mert szerencsére igazi, forró háború sosem alakult ki közöttük. Ez a konfliktus az olimpiai mozgalom történetére is rányomta a bélyegét.
A nagy magyar sikerek olimpiája, Helsinki – 1952
Az 1952. évi, 15. nyári olimpiai játékoknak a finn főváros, Helsinki adott otthont. Bár eredetileg 10 különböző város pályázott a rendezésre, a választás eléggé egyértelmű volt, hiszen a finnek már 1940-ben is rendeztek volna olimpiát, csak az a második világháború miatt elmaradt. Az olimpiai helyszínek nagy része is rendelkezésre állt, a legtöbb létesítményt csak minimálisan bővítették, illetve ahol kellett, korszerűsítették. Nagy újdonság volt viszont, hogy itt mértek először az OMEGA svájci óravállalatnak köszönhetően századmásodperces pontossággal a versenyek során, és Helsinki volt az első olimpiai helyszín, ahonnan élő tévéadást közvetítettek. A játékokon 69 ország közel ötezer sportolója vett részt, a megnyitóünnepségen pedig a több mint 70 ezer néző szeme láttára a legendás finn csodafutó, a sokszoros olimpiai bajnok, Paavo Nurmi gyújtotta meg az olimpiai lángot.
Joggal kijelenthető, hogy a helsinki olimpia a magyarok sikereitől volt hangos. Magyarország az éremtáblázat harmadik helyén végzett, 16 aranyérmet szerezve. A finn főváros bajnokai között olyan legendás sportolók voltak, mint a közelmúltban, 103 évesen elhunyt Keleti Ágnes tornász, az ökölvívó Papp László, az úszó Székely Éva, a kalapácsvető Csermák József, illetve a birkózó Hódos Imre és Szilvásy Miklós. A csapatok is kimagaslóan szerepeltek 1952-ben, hiszen ekkor lett olimpiai bajnok az Aranycsapat Puskás Ferenc vezetésével, a kardvívócsapat Gerevich Aladárral és Kárpáti Rudolffal, a férfi öttusa-válogatott, a vizes sportokban pedig 4 X 100 méteren a női gyorsváltó, valamint a férfi vízilabda-válogatott is. A magyar csapat a sok-sok aranyérem mellett 10 ezüst- és 16 bronzérmet is szerzett.
Az 1952-es nyári olimpia kiemelkedő alakjai közül mindenképpen meg kell még emlékeznünk a csehszlovák színekben versenyző Emil Zátopekről is, a csodaatlétáról, aki az 5000 és 10000 méteres síkfutás mellett úgy nyerte a férfi maratonfutást, hogy Helsinki előtt még sosem versenyzett ebben a versenyszámban. Ráadásképpen mindhárom aranyérmet olimpiai rekorddal sikerült megszereznie.
Olimpia a magyar forradalom árnyékában, Melbourne – 1956
Az 1956-os nyári olimpia volt az első, amit a déli féltekén rendeztek, így az időpontja is más volt, mint az eddig megszokottak, hiszen Ausztráliában akkor van nyár, amikor az északi féltekén tél. A november 22. és december 8. között sorra kerülő rendezvényt nagy, világtörténelmi jelentőségű események és tragédiák árnyékolták be. Az olimpia kezdete nagyjából egybeesett a magyar forradalom és szabadságharc szovjet (orosz) tankok általi leverésével. A magyarországi szovjet beavatkozás elleni tiltakozás jeleként Hollandia, Spanyolország és Svájc nem is volt hajlandó részt venni a játékokon. A magyar sportolók azonban ott voltak, és fantasztikusan szerepelve az éremtábla negyedik helyén végeztek. Keleti Ágnes négy (!) olimpiai bajnoki címet szerzett a női tornászversenyeken, Papp László megvédte olimpiai bajnoki címét, a férfi vívók pedig ismét Gerevich Aladár és Kárpáti Rudolf vezetésével remekeltek egyéniben és csapatban egyaránt. A Fábián László, Urányi János kajak kettes pedig a 10 000 méteres távon nem talált legyőzőre.
Az 1956-os olimpia legemlékezetesebb eseménye kétségtelenül a melbourne-i vérfürdő néven „elhíresült” magyar–szovjet férfi vízilabda-mérkőzés volt. A magyar forradalom leverését követően ennek óriási szimbolikus jelentősége volt, hiszen a kis Magyarországot a nagy és kegyetlen Szovjetunió térdre kényszerítette ugyan a fegyverek erejével, de a medencében egyenlők voltak a feltételek, így legalább itt volt remény a visszavágásra. Az eseményre a jegyek az eredeti ár 20-30-szorosáért keltek el, a 6000 férőhelyes uszodába pedig végül 8000-en zsúfolódtak be, szinte egy emberként a magyar csapatnak szurkolva. A magyar válogatott már 4 : 0 arányban vezetett, amikor az egyik, fejét vesztő orosz játékos a medencében teljes erőből könyökkel arcon vágta a magyar válogatott tagját, Zádor Ervint. A védő fejéből ömleni kezdett a vér, ami vörösre festette a medence vízét. A nézőtéren ezután – tegyük hozzá, teljes joggal – elszabadultak a Szovjetunió elleni indulatok, így végül a bírók egy perccel a vége előtt le is fújták a meccset. Az oroszokat végül a rendőrök menekítették ki az uszodából, a tömeg pedig a magyar sportolókat éltette. Miután a magyar csapat a következő és egyben utolsó mérkőzését is megnyerte, 20 : 3-as gólaránnyal, veretlenül lett olimpiai bajnok.