Húsvétra a kiskecskék is megszületnek, s néhány nap után már vidáman ugrándoznak anyjuk körül a zöld fűben. A kedves, játékos állatokat ma egyre többfelé házi kedvencként is tartják, mert etetése nem túl költséges, elfogyasztja a ház körül keletkezett zöld hulladékot, gyomokat, kaszálás helyett rá lehet bízni a gyep karbantartását, de még a megtrágyázását is a kertben.
Háziasítása
Nagyon régen, még a történelem előtti időkben – 10 ezer évnél is régebben – szoktatta magához az ember valahol Nyugat-Ázsiában. Az egyik legrégebben háziasított állat. Tejéért, húsáért tartják, a bőréből, szőréből ruhát, lábbelit készítenek. Néhány vidéken, például Görögországban a korábbi századokban túlzásba is vitték a kecsketartást. Az állatokkal annyira lelegeltették a hegyoldalakat, hogy többé nem sarjadt ki rajtuk a fű, a terület kopár lett, és elsivatagosodott. Mifelénk régen a szegény ember tehenének is mondták a kecskét, mert az ellátása egyszerűbb és olcsóbb, mint a tehéné, a teje viszont fontos tápláléka volt a családnak. Mára a világ minden részén elterjedt, és sok fajtája ismert.
Igénytelen vagy válogatós?
Az anyakecske tavasszal egy-két gidát hoz a világra, ritkábban hármat-négyet. A gidák a születésük után néhány perccel lábra állnak, és máris enni akarnak, keresik az anyjuk tőgyét. Nagyon gyorsan nőnek, egy év múlva felnőtt kecskének számítanak. Úgy tartják, hogy a kecskék igénytelen állatok, mindent megesznek, mindent lelegelnek. Megrágják az eldobált kartondobozt, papírt, ruhát, belekóstolnak akármibe, hátha ehető. Lerágják a fiatal fák rügyét, még az olyan kopár legelőn is jóllaknak, ahol más kérődző állat már nem talál legelnivalót. Valójában nagyon is válogatósak, egyféle zöldet hamar megunnak, és a legelőn gyorsan odébbállnak, hogy más ennivalót keressenek. A tisztaságra is kényesek, piszkos vizet nem isznak meg.
A kecskenyáj
A kecskéket régebben a tehéncsordához vagy a disznókhoz csapva hajtották ki naponta a falu széli legelőre. Külön kecskenyájak főleg hegyvidéken voltak és vannak ma is. A pásztorok – a juhokhoz hasonlóan – ma is legelőről legelőre vándorolnak kecskéikkel a hegyoldalakon. Olyan magaslatokra is felhajtják őket, ahova a tehéncsorda már nem jut fel.
A kíváncsi kecske
A kecskék nagyon kíváncsi állatok. Kikukucskálnak a kerítés lécein keresztül az utcára, akár a kaput is kinyitják, ha rájönnek az egyszerű zár működésére. Felmásznak mindenhova, ólak tetejére, még a fára is, amit egyetlen kérődző rokon se képes utánuk csinálni. Nem szédülnek a magasban, kiválóan egyensúlyoznak. Ezt a tulajdonságukat talán még a vad ősöktől örökölték. Mindent megrágnak, mert a nyelvükkel is ki akarják próbálni, hogy mi milyen ízű, milyen állagú.
Az olcsó karbantartók
A mindenre kíváncsi és mindent lelegelő kecskéket arra is használják néhol, hogy az elgazosodott legelőt, a bozótost megtisztíttassák velük. Meredek hegyoldalakat, autópályák szélét velük tartják rendben. Egyszerűbb és olcsóbb megoldás ez a gépek alkalmazásánál vagy az emberi munkaerőnél.
Tudtad?
A kecsketej nagyon tápláló. A kisbabákat is kecsketejjel táplálják néha, ha valamilyen okból nem jutnak anyatejhez. Ez hasonlít ugyanis legjobban az anyatejhez. Régen a tüdőbetegség gyógyításához is kecsketejet használtak.
A házi kecske őse valószínűleg a bezoárkecske, a magasabb hegységek lakója Nyugat-Ázsiában. Hatalmas szarváról híres, és arról, hogy képes órákig félelem nélkül álldogálni a kiugró sziklákon a szakadék felett.