A libák nagyon okos madarak. Ahogy a dalban is, mindig szép sorban mennek a nagy tóra, a tarlóra. (Biztosan ismered: Száz liba egy sorban…) Ez a természetes viselkedés a számukra. Fegyelmezett állatok, követik a vezetőt, a gúnárt vagy a libaanyát, a ludat.
Tudják, hogy így sokkal biztonságosabban haladnak, hiszen jobban látják egymást, együtt tudnak maradni, és nem keverednek el. Az elöl haladó liba mutatja az irányt, a többiek pedig igazodnak hozzá. Menetelés közben aztán hangosan gágognak, biztatják egymást, hogy tartsanak ki.
A falusi udvarok kedves madara
Faluhelyen korábban a gazdasszonyok legkedvesebb szárnyasa volt a liba. Mert barátságos, szelíd és intelligens madár, az ember társaságát is szereti. A tartása sem járt sok bajjal. Reggel kihajtották a falkát a legelőre, a patak- vagy tópartra, s a libák ott legelészgettek, úszkálgattak egész nap. Ha fürödhettek eleget, a tolluk szép fehér volt, s a gazdasszony finoman megtöltötte vele a dunnát, párnát, paplanokat. Márton-napra (november 11.) pedig a tavasszal kikelt kislibák is szépen megnőttek, s onnantól fogva télen át ízletes pecsenye kerülhetett a család vasárnapi asztalára.
A Márton-napi lúd
Nálunk, Európában a nyári ludat szelídítették magukhoz és háziasították nagyon régen az emberek. Legendák szólnak arról, hogy már az ókori Rómában is milyen nagyra becsülték, szent állatnak, Mars isten madarának tartották ezt a háziállatot. A gazdagok asztalán exkluzív csemegének számított a libamáj, a lúdtollból íróeszközt készítettek. A későbbi századokban aztán egész Európában elterjedt a tartása, a falusi gazdaságokban fontos élelemforrás volt a libahús, libazsír. De még a mezőgazdaságban, a legelők fenntartásában is jelentős szerepet játszottak a ludak. A nagy libafalkák ugyanis sok füvet lelegeltek, s közben a talajt is jól megtrágyázták. A modern időkben kissé visszaszorult a tartásuk, elfoglalták a helyüket a gyorsabban növekvő baromfik, a csirkék és a pulykák. A hagyományos magyar konyhának azonban ma is az egyik jelképe a lúd. Márton napján például mindenki igyekszik lúdpecsenyét enni, mert aki nem így tesz, a szólás szerint majd egész évben éhezik.
Mit szeret, mit nem szeret?
A liba vízi szárnyas, fontos számára, hogy víz, patak, tó legyen a közelben. Szeret úszkálni, de az egész napot mégsem tölti a vízen, mert nem tud jól úszni. Egy-egy fürdés után kimegy a partra legelni, aztán pihenget, beszélget a társakkal. Erős és éles csőrével a legkisebb füvet is tőben le tudja csípni. Naponta 1-2 kg zöldet képes elfogyasztani. Emellett rovarokat, apró állatokat, csigát, békát is eszik.
Miért éppen a liba?
November 11-e a régi római időkben a téli évnegyed kezdőnapja volt, de manapság is fontos dátum: az utolsó ünnepnap a karácsony előtti 40 napos böjt előtt. Ekkorra befejeződnek az őszi mezőgazdasági munkák, a termés a magtárakba került, a hordókban kiforrt az újbor, a tavaszi libák is megnőttek, lehet kicsit pihenni, ünnepelni. Szokás volt korábban, hogy bálokat, vásárokat és nagy lakomákat tartottak ezen a napon, hogy a következő évben is bőségesen legyen mit enni. Az ünnepi asztalra libapecsenye került, és új borral koccintottak hozzá.
Az időjós
A sült liba csontjából jósolni is szoktak. Úgy tartották, ha a liba mellcsontja hosszú és fehér, akkor havas, ha rövid és barna, akkor sáros tél várható. A libákhoz és Márton-naphoz kapcsolódik a következő szólás is: Márton napján ha a lúd jégen jár, akkor karácsonykor vízben poroszkál. Ennek vajon mi a jelentése? Tudod?
Tudtad?
Szent Márton a Római Birodalom Pannónia tartományában, Savaria városában, a mai Szombathelyen született egy római elöljáró fiaként. Előbb a római császár katonája volt, majd megkeresztelkedett, s papként szolgált tovább. Amikor sok jó cselekedetéért püspökké akarták szentelni, a legenda szerint elbújt a ludak óljába. A ludak azonban elárulták őt a hangos gágogásukkal, s így nem menekült meg a püspökké szenteléstől.
A libafalkák legeltetése, vízre, tarlóra hajtása, a kislibák őrzése a falusi gazdaságokban régen a gyerekek, főleg a kislányok dolga volt.