Vidám és kedves állat a kecske. Kíváncsi természetével, tanulékonyságával, no meg erős egyéniségével gazdájának – hasonlóan, mint a kutya – még társa is lehet, persze csak ha az jól bánik vele. Nagyon régóta él együtt az emberrel, az egyik legkorábban háziasított állat, tejét, húsát, bőrét hasznosítják. Az ókori görögök szent állatnak tartották, szerepel a görög, a perzsa, a germán mitológiában. S vajon manapság? Manapság merre, hol élnek még kecskék, hol vannak a házi kecskének rokonai?
Bizony vannak rokonai bőven, sokféle vadkecske él Európában, Ázsiában és Afrikában a legkülönbözőbb éghajlati körülmények között. Különösen kedvelik a magas hegyeket, ahol kevés az ellenségük, mert roppant félénk, sőt ijedős állatok.
Bezoárkecske
Valószínűleg ez a vadkecske a mai házi kecske őse. Törökország ázsiai részein, Irak, Irán, Afganisztán területein a magasabb hegyekben fordul elő ma már elég ritkán, mert régebben egy babona miatt erősen vadászták. A gyomrában képződő bezoárgolyónak ugyanis (ami szőrből, nyálból, növényi rostokból, sóból tömődik össze) csodatévő erőt tulajdonítottak, gyógyszernek tartották a különféle mérgek ellen. S persze nemcsak az ember, a hiúz, a leopárd, a sas ugyancsak vadászott és vadászik rá ma is. A magas hegyekben azonban meglehetősen nehéz dolga van az ellenségeinek, mivel a bezoárkecskék kiválóan mozognak a sziklákon. Fantasztikus ugrók, még a zergéknél is ügyesebben közlekednek a nehéz terepen. A talpuk nagyon rugalmas, jól megtapad a talajon, s az állat az apró kiszögellésekben, sziklarésekben is meg tud kapaszkodni. Nagyon óvatosak, legelés közben is őrszemet állítanak maguk közül. A bakok az év nagy részében magányosan, a nőstények a gidákkal egy csapatban legelésznek. Az éjszakát az erdőben töltik, nappal felsétálnak a magasan fekvő lejtőkre. Útközben szeretnek meg-megállni egy-egy sziklán, szakadék felett, nekik nincs tériszonyuk. Biztosan a szédületes látványban gyönyörködnek!
Pödröttszarvú kecske
Minden kecskék között talán az ő szarva a legérdekesebb, olyan, akár egy dugóhúzó. Ázsia hegyvidéki területein, Afganisztánban, Pakisztánban, Indiában honos, de mindenütt ma már csak nagyon kis számban él. Pakisztán nemzeti állata. A másik neve, a markhor perzsául kígyóevőt vagy kígyóölőt jelent, pedig hát mint minden kecske, ez is csak növényt eszik. Ám a neve no meg a szarva félelmetes, akárhogyan is.
Núbiai kőszáli kecske
Más kőszáli rokonával szemben nem a magas hegyek lakója, Afrika és Ázsia sivatagos területein, Egyiptomban, az Arab-félszigeten és a környéken él. A nagy meleget azonban ő sem tűri, olyankor magasabban fekvő helyekre vagy barlangokba húzódik vissza. A szarva csodás módon, majdnem egész körívben meghajlik. Sajnos a Természetvédelmi Világszövetség már sebezhető fajként figyel rá, mert nagyon kevés van belőle.
Alpesi kőszáli kecske
Ázsiai rokonainál zömökebb termetű, de a szarva ennek az európai patásnak is impozáns méretűre nő. Szürkés-barnás, tömött szőrzete jól védi a hideg és a ragadozók ellen. A hasonló árnyalatú sziklákon ugrándozó, védtelen gidákat még az éles szemű kőszáli sas is nehezen veszi észre. A bakok a sziklamászás igazi bajnokai, télen sem szívesen hagyják ott az Alpok magas ormait. Talán a különleges zamatú füveket, zuzmókat keresik. A kecskék ugyanis híresek arról, hogy szeretik a változatos étrendet, a különféle ízeket. Kedvenceik a fiatal falevelek, farügyek, a kakukkfű, a rekettye és persze a só, amit élvezettel nyalogatnak, még röfögnek is hozzá.
Havasi kecske
Ez az Észak-Amerikában élő kecske neve ellenére nem a kecskékkel, hanem a zergékkel tart rokonságot. Ám akárcsak a kecskék, ő is a magaslatok szerelmese. A hófödte csúcsok világában hatalmas termete ellenére akrobatikus könnyedséggel ugrál a sziklákon. Puha, hófehér bundája a havas tájban elrejti a pumák és a sasok elől, s védi a hidegtől. A melegben aztán, mivel levetni azt olyankor sem tudja, felkeresi a legmagasabb helyeket, és hogy lehűljön, beássa magát a hóba.