A január minden bizonnyal a téli sportok szerelmeseinek kedvenc hónapja. Szerte Európában ilyenkor van a legnagyobb forgalom a sípályákon is. A síeléshez azonban komoly felszerelés kell és a pályák kialakítása, valamint a karbantartás is elég összetett folyamat. A legalapvetőbb felszerelés persze a síléc, de egy pálya üzemeltetéséhez szorosan hozzátartozik a felvonó és a napi karbantartás feladatainak elvégzése is. De te tudod, hogyan készülnek ezek a dolgok?
A síléc
A múlt század elején a síléceket gyártó vállalkozások leginkább egy asztalosműhelyre hasonlítottak. A lécek legfontosabb, akkor gyakorlatilag egyetlen alapanyaga a fa volt. A mai sílécek gyártása viszont igen összetett folyamat, sokféle alapanyaggal és bonyolult technikai eljárással. Ami viszont érdekes, hogy a legtöbb jó minőségű síléc alapanyagai között ma is megtaláljuk a gondosan kiválasztott és ellenőrzött, jó minőségű faanyagot. Ez adja ugyanis a síléc belső magját.
De persze nem arról van szó, hogy egy fadarabot helyeznek a léc belsejébe, hanem rétegelve, akár több fajta fa (például juhar, nyír, kőris, bükk vagy nyárfa) felhasználásával készítik el a magot. A rétegelés azért nagyon fontos, mert a léc így marad rugalmas és ellenálló. A mag alá kerülő alsó réteg feladata a szerkezeti merevség biztosítása, valamint a síléc talpát érő óriási igénybevétel tompítása. A lécnek ez a része általában fémből és üvegszálból készül. A legalsó réteg, a talp olyan műanyagból van, ami hőmérséklettől függetlenül rugalmas és rendkívül jól csúszik. A fából készült mag felett még két réteg található. Az egyik fémből, műanyagból és üvegszálból készülő részekből áll. Egyrészt további merevséget, másrészt rugalmasságot biztosít, és csökkenti a lábat, főleg a bokát és a térdeket érő rezgések erejét. A legfelső réteg pedig a kopásálló anyagból készülő, általában színes és dizájnos takarólap. Ide kerül a gyártó neve is.
A lécgyártás legfontosabb folyamata a felsorolt rétegek összedolgozása, egységes egésszé tétele. Ezt úgy oldják meg, hogy a rétegeket magas hőmérsékleten, nagy nyomással egy kb. 10 percig tartó folyamat során összepréselik és összeragasztják. Egy fontos részét a lécnek még nem említettük, ez nem más, mint a nemesacélből készülő él, ami nélkülözhetetlen a kanyarodásnál. Ezután már csak a megfelelő kötés kell a léchez, fel is pattanhatunk rá és irány a pálya!
A sípálya
Igen ám, irány a pálya, de az meg hogyan készül? A sípályán zárás után sem áll meg az élet. Sőt, a pályamunkásoknak és a munkagépeknek igazán csak ekkor kezdődik a nap. Azt a rengeteg havat, amit a síelők „lesíelnek” a pályáról, ugyanis valahogyan vissza is kell oda juttatni és szépen el kell teríteni. A célgép ehhez a tevékenységhez a ratrak. Azonban még ez a bivalyerős lánctalpas sem képes mindenhová teljesen önerőből feljutni, ezért a pályákon általában olyan speciális rögzítéseket helyeznek el, amelyekbe a ratrak be tudja akasztani a csörlőjét, és így tulajdonképpen felhúzza saját magát a meredek lejtőkön. Ilyen munka mellett nem csodálkozhatunk, hogy a ratrak falánk jószág, óránként akár 30 liter üzemanyagot is képes elfogyasztani.
A leratrakolt pályába a pályamunkások sok helyen még vizet is injekcióznak. A nagynyomású fecskendőkkel a pályába juttatott víz gyorsan megfagy, ami gyors siklást tesz lehetővé a síelők számára. Persze ezt a módszert leginkább csak versenypályákon alkalmazzák. Az európai sípályák karbantartása a ratrak mellett manapság elképzelhetetlen a hóágyúk nélkül. Ugyanis ha a téli üdülőhelyeken nincsen hó, akkor a turisták sem fognak jönni. Így aztán a hóágyúk segítségével előállított műhó egyre fontosabb lesz.
A műhavat víz, elektromos áram és levegő felhasználásával gyártják. A hóágyúknak több fajtája létezik, a lényeg azonban mindegyiknél az, hogy a szórófejből kilépve a víz szétporlad, és a hideg miatt hókristályokká változik. Manapság a ventillátoros verzió az elterjedtebb, de a régebbi típus, az úgynevezett lándzsás is használatban van még.
A sílift
A síelés a népszerűségét egyértelműen ennek a remek találmánynak köszönheti. Gondolj bele, hogy felvonók nélkül ki szeretne csak azért több órás fáradságos túrázással megmászni egy hegyet, hogy utána két perc alatt lecsússzon rajta? De a sílift feltalálása megoldotta ezt a problémát, így manapság a sípályák látványa világszerte elválaszthatatlan a számos fajtájú, típusú és kapacítású felvonórendszerek nélkül. Ezek megépítése azonban finoman szólva nem egyszerű és nagyon drága folyamat.
A felvonóoszlopokat például az általában rendkívül nehéz terepen kell nagyon stabilan és masszívan a hegy talajában rögzíteni. Az egyik legfontosabb alkatrész emellett a terhelést szállító drótkötél. Léteznek olyan kabinos felvonók, amelyek egyszerre akár 100 ember befogadására is képesek. Elképzelhetjük, hogy a drótkötélnek, amolyan levegőben húzódó sínként micsoda terhelést kell kibírnia. A sífelvonónak egyébként számtalan fajtája létezik.
A legegyszerűbbek a felszíni húzóliftek. Ezeket csak télen lehet használni. A felszín felett lebegő liftek az előző típusnál jóval több embert tudnak jóval gyorsabban és sokkal nagyobb távolságokra szállítani. Létezik belőlük egyszerű ülőlift, de ide soroljuk a 4-8 személyes gondolákat és a nagy szintkülönbségek áthidalására alkalmas, akár 50-100 embert is szállítani képes nagykabinos lifteket is.
