Sorozatunk legújabb részében három népszerű hangszer elkészítésének folyamatát mutatjuk be. A gitár, a dob és a trombita egyaránt olyan zeneszerszámok, amelyeket akár az alapfokú zeneiskolai oktatás keretei között is lehet választani. És ki ne szeretne valamilyen hangszeren játszani? Persze lehet, hogy a szomszédok ennek nem mindig örülnének, de most nem is a zenélésről, hanem a hangszerek készítésének menetéről lesz szó. Lássuk, hogyan készülnek!
Az elektromos gitár
Az elektromos gitár az egyik legnépszerűbb hangszer. Akár viszonylag olcsón is hozzá lehet jutni egy klassz kis gitárhoz, annak ellenére, hogy maga a szerkezet elég bonyolult és jó sok alkatrész kell hozzá. A gitár tömör testét általában valamilyen könnyű és rugalmas faanyagból, leginkább fenyő-, juhar- vagy nyárfából készítik. A feldolgozás azonban csak akkor kezdődhet, amikor a fa nedvességtartalma minimálisra csökken, ezért az alapanyagot nem ritkán hónapokig pihentetik.
Ha az anyag készen áll, a méretre vágott darabokat egy satuba helyezik, ahol egy számítógépvezérlésű fűrész milliméteres pontossággal kivágja a gitár testét, a marógép pedig kialakítja a gitár testén a szükséges egyéb nyílásokat. Ezután sok-sok kézi munkával, kézi szerszámok segítségével teljesen simára csiszolják a hangszer testét. Következik a nyak. Ez legtöbbször juharfából készül. Egy szintén számítógéppel vezérelt vágóéllel megformázzák, közben pedig a középvonalába egy mélyedést is belemarnak, ahová egy acél tartórúd kerül. Erre azért van szükség, hogy a gitárra kerülő húrok feszítő hatását ellensúlyozza. Ezután jön a fogólap, általában rózsafából, amibe aztán elképesztő pontossággal bemetszik az érintők, a bundok helyét. Ezután alaposan lecsiszolják a félig kész gitárnyakat, majd helyükre illesztik a fémből készül bundokat és a hangolókulcsokat.
Eközben a gitár testét a szakemberek lefestik. Az alapozó és a legfelső lakk között akár húsz réteg festék is lehet. Ez egyrészt megóvja a fát, másrészt szebbé teszi a gitár hangzását és egyben a gitár szép megjelenéséről is gondoskodik. Következhet az elektronika beszerelése. Ennek lelke a hangszedő, amely apró mikrofonként felfogja a húrok rezgését és továbbítja az erősítő, illetve hangszóró felé. A gitár elektronikájának része még általában egy hangerő- és egy hangszínszabályozó tekerőgomb, valamint a jack bemenet, amin keresztül a gitár az erősítőhöz kapcsolódik. Ha mindez megvan, a nyakra felszerelik a hangolókulcsokat és a felső húrlábat, majd az egészet hozzáerősítik a testhez. A gitár testén már csak a híd vagy alsó húrláb felszerelése van hátra. Végül jöhetnek a húrok, a hangolás és kezdődhet a rock ’n’ roll!
A pergődob
A dobfelszerelés legfontosabb eleme a pergő. Ez felel a ritmus alapjáért. Jellegzetes hangját az aljára rögzített fém sodronynak köszönheti, ami akkor szólal meg, ha a dobos megüti a felső dobbőrt. A dob teste fémből (alumíniumból, acélból, rézből vagy bronzból), de rétegelt juhar- vagy nyírfából is készülhet. Amennyiben fémből kézül a test, első lépésként egy homokból készült öntőformába engedik a megolvasztott fémet, majd a lehűlést követően leverik róla a formát. Az ekkor még durva felületet nagyon precíz gépek marják és csiszolják tükörsimára.
Ezután a számítógépvezérelt fúró sok-sok lyukat fúr a testbe, amelyek közül egy kivételével mind a dobbőröket rögzítő csavarokat tartja. A maradék egy lyuk feladata a dob hangjának felerősítése. Két nyílást vágnak a test alsó részébe, erre kerül majd a dob éles hangzásáért felelős sodrony. A dobtest felületét ezután lelakkozzák. Jöhetnek a feszítőcsavarok és a bőrök. A sodrony feszítésére és oldására egy speciális kis szerkezetet is felszerelnek még, ennek neve húrváltó. A dobbőr a neve ellenére manapság már leginkább műanyagból készül. Ezeket a dobtest felső- és alsó részén lévő káva és a rögzítőcsavarok segítségével erősítik fel a pergőre. A behangolás után már használható is a dob. Reméljük, a szomszédok is örülni fognak, ha beszerzel egy ilyent!
A trombita
A trombita rézfúvós hangszer, így nem nagy meglepetés, hogy az elkészítéséhez használt legfontosabb alapanyag a réz. A története régre nyúlik vissza, már az ókori Egyiptomban is létezett trombitaszerű, rézből készült zeneszerszám. A modern trombita azonban csak hosszú évszázadok alatt, kb. az 1830-as évekre nyerte el a maihoz hasonló felépítését és formáját. De hogyan is készül?
A trombita alapja egy másfél méter hosszú, rézből vagy rézötvözetből készült, a vége felé tölcsérszerűen kiszélesedő cső, amelynek alapanyagát egy sablon segítségével metszik ki a hengerelt alapanyagból. A cső formát kézi- és gépi hajlítással, illetve forrasztással alakítják ki. A tölcsért egy kúp alakú sablon segítségével a hangszerkészítő mester nagyon precíz kézi munkával kalapálja ki. Ezután egy esztergagéppel tovább simítják az ekkor még egyenes kürtre hasonlító formát. A tölcsér peremére egy speciális ötvözetből készült huzalt erősítenek, ami miatt sokkal szebb lesz a kész trombita hangzása. Ezután jöhet a hajlítás. Az összeszerelő üzemben közben elkészülnek a kisebb csövek, a szelepek, a trombita fúvókája és más alkatrészek. Az elemeket végül egymáshoz forrasztják. A csúszó alkatrészeknél különösen figyelnek arra, hogy azok elég lazák maradjanak, hogy szabadon mozoghassanak, de elég szorosak legyenek ahhoz, hogy a rendszerbe ne kerüljön felesleges levegő. Ha mindez készen van, már fújhatjuk is!
