Sok víz lefolyt a nagy folyón, amióta Fóris Béni nyulalmazott tengerészkapitány-parancsnok és Csintalan Sanyi, híres kalózkapitány, azaz a két bátor hajós elindult, hogy viszontlássa a tengert. Nagyon-nagyon sok víz!
Sok lefolyt azóta is, amióta Felpaprikássy Jusztina, azaz Juszti és Selyem Emerencia, azaz Manci megalapították a Nyuff-ot, azaz a Nemzetközi Nyuszikafelszabadítási Frontot, és annak jegyében sarokba hajították a lekvárfőző kanalat.
Jól elfáradtak mind a négyen a sok vízfolyásban. Egyiküknek sem akaródzott kikelni a puha ágyból. Manci aztán mégis kinyitotta a szemét, ugyan csak az egyiket, s a takaró alól kisandítva próbálta felmérni, miféle várba sodorta őket a folyó. Megnyugodva látta, hogy Juszti ott szuszog mellette. De ki lehet az a másik két nyúl a másik két ágyon? Nem sokat kellett várnia, hogy megtudja, mert Béni kapitány egyszeriben kipattant az ágyból, vigyázzállásba vágta magát, és így kiáltott:
− Sorakozóóóó!
Mire Sanyi kalóz is felült az ágyán, és nagyokat ásítozva ennyit mondott:
− Bénikém, nyugodjál meg, már nem a flottánál vagy. És nem is egy hajón. Ugye, tudod?
− Ó, a mindenit! – húzta be a nyakát erre Béni kapitány. – Megint sorakozót kiabáltam? – és úgy hunyorgott, mint aki most ébredt fel.
− Bizony!
− Jaj, elnézést… Ööö… hölgyeim? – Most vette észre a másik két ágyon ülő, álmos tekintetű nyúllányokat. – Fóris Béni nyulalmazott tengerészkapitány, a Hód parancsnoka! És ez itten kitűnő kollégám, Csintalan Sándor úr, kalózkapitány, szintén a Hód parancsnoka.
− Tényleg? A Hódé? – ámultak el a nyuszik, akarom mondani nyúllányok.
− Ó, igen, a Hód! Hol lehet most a mi drága hajócskánk? – Sanyi kalóz máris sóhajtozni kezdett.
− Hát lenn a folyóparton kikötve, ha minden igaz! – vágta rá Juszti vigyorogva. – Tegnap legalábbis ott hagytuk.
− Micsodaaa? Hogyhogy otthagytátok? Hogyhogy ti? – értetlenkedtek a bajszos kapitányok.
− Hát, mi csak beszálltunk, ugye, egy elhagyatott kis hajóba – Juszti most már kissé elbátortalanodott –, lejjebb a folyón, a zuhatagon túl, gondoltuk, az lesz majd a főhadiszállása a Nyuszikafelszabadítási Frontnak, és...
− …és eddig jöttünk. Közben volt egy kis havária – vette át a szót Manci –, de elhárítottuk a lékesedést, kijavítottuk a hibát. Eskü, tényleg nem tudtuk, hogy a tiétek! Ha tudtuk volna…
− Látnom kell azonnal! – pattant fel Béni kapitány.
− Megyek én is!
Azzal a két kapitány kirobogott várból, le a folyóhoz.
− Addig készítünk reggelit! – kiáltott még utánuk Juszti. – Hátha attól megbékülnek – magyarázta Mancinak.
− Jó ötlet! – bólintott Manci.
Rendbe rakták a szobát, bevetették az ágyakat, és a reggeli után néztek. Míg Juszti a konyhában rakodott, Manci a kamrába ment répáért, de hamarosan halálra vált arccal jött vissza.
− Ó, egek, mennyi ember! Juszti, sorok kígyóznak az udvaron!
− Micsodaaa! Emberek? Akkor nem maradhatunk! Gyorsan vágjunk zsebre valamennyi répát, és futás le a folyóhoz!
A két megszeppent nyúllány óvatosan kinyitotta a várudvarra nyíló ajtót, és kikémlelt. Bizony ember volt mindenütt! Tele volt velük az udvar, nagy csoportokban vonultak fel-le a lépcsőkön, meg-megálltak egy-egy folyosónál, benéztek a zsinórral lezárt helyiségekbe, hadonásztak, mutogattak.
− Mit csinálnak? Nem látom! – suttogta Manci.
− Úgy látom, turisták! A várat nézik!
− Akkor mi a kiállításban aludtunk? Hihihi! – Manci alig tudta visszafojtani a nevetést.
Juszti is kuncogott. És a két kis nyúl minden bátorságát összeszedve kilépett az udvarra. Hogy dobogott a kis szívük! Majd kiugrott a helyéről! Szorosan a fal mellett óvakodtak tovább a kapu felé. Abban bíztak, hogy ha nem csapnak zajt, a bundájuk színe, ami pont olyan, mint a várfalé, elrejti őket a turisták szeme elől.
Már majdnem elérték a kaput, amikor Juszti egy kiálló kőben megbotlott, Manci pedig, aki mögötte haladt, ráesett. Hú, de megijedtek! Épp egy csapat ember haladt el mellettük, a vártornyot bámulták az ellenkező irányban. Csak egy kisfiú vette észre őket, aki valamiért nem a tornyot, hanem a talajt vizsgálta. Elámult a két nyulat látva. Kiáltani akart, ám a nyulak, hogy ezt megelőzzék, szépen megfogták egymás kezét, és meghajoltak a kisfiú felé. Annak leesett az álla a csodálkozástól, megszólalni sem bírt.
− Mázli − súgta Juszti.
− Futás! – így Manci.
Kirohantak a kapun, bevetették magukat a bokrok közé, és futottak, futottak a folyó felé. Csak remélni merték, hogy a Hód és legénysége még ott lesz.
És ott volt? Te mit gondolsz? Hmmmm… szeretném, ha ott lett volna! Jó, akkor úgy mesélem.
Tehát, Juszti és Manci − zsebük tele ellátmánnyal – rohant, ahogy csak bírt. Amint meglátták a kis hajót, kiabálni kezdtek:
− Várjatooook! Vááááárjatooook!
Még gyorsabban szaladtak, olyan gyorsan, ahogy csak nyúlilag lehetséges.
− Kérünk engedélyt beszállni! – kiáltotta Juszti a partra érve.
− Légyszilégyszilégyszi! – rimánkodott Manci.
− Jó, legyen! – hajolt ki a kabinablakon Béni kapitány.
És Sanyi már nyújtotta is a kezét, hogy besegítse a két nyúlhölgyet a hajóba.
− Gondolkodtunk – magyarázta a lányoknak –, sziasztok egyébként! Szóval gondolkodtunk…
− …hogy visszamenjünk-e értetek, vagy várjunk-e rátok − szólt közbe Béni. − Mert ugye mégiscsak eltulajdonítottátok a hajónkat, még ha nem is szándékosan.
Juszti és Manci hevesen rázták a fejüket.
− De aztán, körülnézve a hajón, láttuk, hogy jobb állapotban van, vagyis hát tisztább, mint ahogy elhagytuk − folytatta újra Sanyi. − Így arra jutottunk, hogy ti is biztosan kiváló hajósok vagytok.
− Úgyhogy ezennel ünnepélyesen megkérünk benneteket, csatlakozzatok a Hód legénységéhez, és gyertek velünk! – bökte ki végül Béni.
Juszti és Manci egymásra néztek, és boldogan bólintottak.
− Rendben, megyünk! De azért annyira kiváló hajósok nem vagyunk ám! – szerénykedett még Manci.
− Ugyan, aki így ki tud kötni egy hajót, arra azt rá lehet bízni! – nyugtatta meg Béni.
− És hova?
− Hogy mit hova?
− Hát hova menjünk veletek?
Béni és Sanyi erre kihúzták magukat, és egyszerre mondták:
− Hát haza!
És így is lett. Hazajutottak bizony, a rétre. A Hódot lehorgonyozták a patakparton, a kedves galagonyabokruk alatt, és boldogan éltek, míg meg nem haltak. Persze addig még egy csomó kaland esett meg velük (nem is ők lennének, ha nem így lett volna), de azokat majd máskor mesélem el. Viszlát, és jó utat!
Vége
A szerző rajza