Részlet a Lechner című könyvből
A teremőr lekapcsolta a lámpákat a hatalmas helyiségben, és becsukta maga mögött az ajtót. Hallani lehetett, ahogy kettőt fordult a kulcs a zárban. A pozsonyi múzeum majdnem teljes sötétségbe borult, csak a biztonsági kamerák apró lámpái világítottak.
Az egyik teremben nagy mozgolódás támadt: a Lechner 100 című kiállítás tárgyai újra megelevenedtek. Már második napja, jobban mondva éjjele tanakodtak azon, vajon melyikük nyeri majd el a Legnépszerűbb kiállítási tárgy megtisztelő címet, melyikükre szavaz a legtöbb látogató. Az egyik vitrin lakója, Lechner Ödön, a száz évvel ezelőtt elhunyt híres magyar építész házi sapkája volt a leghangosabb:
– Nem értem, mi ebben a vicces, házi sapka vagyok, és kész, a mester kedvenc fejfedője! – jelentette ki büszkén.
A többi tárgy újra halk kuncogásba kezdett. Lechner ceruzája úgy vihogott, hogy ide-oda gurult közben. Még a mester sarokba állított íróasztala is – amely egészen addig békésen szunyókált – reccsent egyet.
– Mit kell ezen nevetni? – méltatlankodott tovább a sapka. – Abban az időben, több mint száz évvel ezelőtt a férfiak, főleg az idősebbek otthon is sapkát viseltek a fejükön. Könnyű fejfedőt, olyat, amilyen én is vagyok. Lechner mester országosan ismert építész volt már, amikor rám talált egy budai boltocskában. Attól fogva elválaszthatatlanok voltunk, igen, szinte mindenhová magával vitt. Ismertem minden gondolatát, tervét, még az egészen régi, gyermekkori emlékeiről is tudok – jelentette ki önérzetesen, és hogy ezt a többieknek bizonyítsa, rögtön mesélésbe fogott:
– Lechner Ödön, a gazdám Pest egyik városrészében, Kőbányán nőtt fel. Az édesapjának viszont nem kőbányája, hanem téglagyára volt. Korán kiderült, hogy a fiút a tégláknál jobban izgatja az, hogy mi minden készülhet belőlük, így előbb Pesten tanult, majd – sok magyar építészpalántához hasonlóan – Berlinben. Hazatérve aztán egy másik építésszel, Pártos Gyulával közös irodát nyitottak Pesten. Nagyon sok házat terveztek együtt, a többségük még ma is áll. Lechner közben Párizsban dolgozott, és kétszer is járt Angliában, hogy az ottani építészetet tanulmányozza. Hol voltak még akkor a számítógépek, az internet! Száz évvel ezelőtt ha valaki valamire kíváncsi volt, bizony el kellett utaznia a helyszínre. Angliába barátja, Zsolnay Vilmos, a pécsi kerámiagyár tulajdonosa és én is elkísértem. Roppant huzatos egy ország, a gazdám nagyon örült neki, hogy magával vitt.
– Nagydarab, szakállas ember volt ez a Zsolnay – folytatta az emlékezést a sapka. – Volt egy jókora, széles karimájú kalapja. Na, ahhoz nagyon ragaszkodott, akárcsak a gazdám hozzám. Csodálói a legnagyobb fazekasnak nevezték, joggal, mert ami másnak csak föld és sár volt, abból ő aranyat csinált. Nyolcvan pécsi és környékbeli agyagfajtát gyűjtött össze, és sokat kísérletezett velük. A gazdámnak pont egy ilyen vállalkozó szellemű munkatársra volt szüksége. Zsolnay találmányai az ő épületeinek állandó díszítői lettek. Az egyik, az eozin, ami magyarul hajnalpírt jelent, fényesen csillogó kerámiamáz. Olyan zöld, mint a rózsabogár páncélja, de létezik lila, kék és arany árnyalatban is. A másik találmány, a pirogránit agyagból készül, ügyesen formázható és olcsóbb, mint a valódi gránit, amit, ugye, bányászni kell, és megmunkálni is nehezebb. A pirogránit kemény, tartós, ráadásul fagyálló anyag. Falakat burkoltak, tetőket fedtek be vele, a pécsi gyárban különböző épületdíszeket készítettek belőle.
A múzeum egyik vitrinjében kiállított épületdíszek a szép szavak hallatán csillantak néhányat a tudós sapka irányába.
– Én már csak tudom, hogy a gazdám is milyen sokat törte a fejét! Rengeteget írt, rajzolt, olvasott, tervezett és megfigyelt. Folyton járt az agya. Nemcsak az irodában, a tervezőasztalnál dolgozott, hanem szinte bárhol. Kedvenc helye a pesti Japán kávéház volt, ahol mindig vidám társasági élet folyt. No, nem japán turisták jártak ide, hanem az akkor neves festők, építészek. Papszi, ahogy a gazdámat a kisfia és később a barátai is nevezték, itt, a kávéház művészasztalánál ücsörgött a legtöbbet, és figyelte az Andrássy útra néző ablakon át a színes utcai forgatagot.
A terem közepére kiállított asztal és a körülötte álló négy szék izgatottan dobolt a padlón mind a húsz lábával.
– Tanúsíthatjuk, úgy van, ahogy mondja! – kopogták az egykori kávéházból a múzeumba került bútorok. Az asztal egy kicsit megdőlt, hogy a tetejét, a márványból készült lapját megmutassa. – Tessék, nézzétek, ez itt, ez a halvány rajz a pozsonyi Kék templom vázlata! Előfordult, hogy a mester a rajzfüzete helyett inkább rám rajzolt, de én egyáltalán nem bántam, sőt!
Erre Lechner Ödön vázlatfüzete az egyik tárolóban dühösen forgatni kezdte a lapjait ide-oda.
– Tiltakozooom! – sziszegték a papírok.
– Ahogy ott ült a hófehér hajú, ezüst szakállú mester – folytatta a többiekkel mit sem törődve a sapka –, olyan volt, mint valami mesebeli király. Rippl-Rónai József, a híres festő is így örökítette meg – csak korona helyett én csücsülök a fején. Nagyon ragaszkodott hozzám.
– A rossz nyelvek szerint azért, hogy a kopaszságát leplezze! – sziszegte a még mindig dühös vázlatfüzet.
A házi sapka szólni sem tudott a meglepetéstől. A füzet, a pillanatnyi csendet kihasználva, gyorsan magához ragadta a szót:
– Úgyis rám szavaznak majd a látogatók. Tessék, nézzétek, mennyi ötlet, rajz van bennem, tessék, tessék! – kellette magát, a lapjait őrülten forgatva közben.
Aztán lassítani kezdett, és szép, nyugodt tempóban, egy-egy oldalt megmutatva mesélésbe fogott.
Matrka Simon rajzai