A megkésett tavasz mintha be akarná pótolni a lemaradását, teljes pompájában tobzódott a májusi verőfényben. A libalegelő telis-tele volt sárga bóbitájú pitypangvirággal, lépni se lehetett tőlük. A sáncpartok menti kökénybokrok pedig fehér csipkéjű szegélyt alkottak a rét körül. Csak egy helyütt bontotta meg ezt a természet szőtte hímes takarót egy nagy, ormótlan papírsárkány, amelynek a zsinórját az egyik kökénybokorhoz kötötték a gyerekek, várva a délutáni szellőt a sárkányeregetéshez.
− Jé, találtam egy csigát! − kiáltotta Balogh Jancsi.
A többiek is odafutottak, hogy megnézzék a szarvacskáját nyújtogató csigát. Az állatka azonban megérezte a körülötte zajló mozgolódást, gyorsan behúzódott a hátán lévő házába.
− Csigabiga, gyere ki, ég a házad ideki! − énekelték a gyerekek kórusban, de a csiga nemhogy kifele tartott volna, hanem amennyire csak tudott, behúzódott a kemény, üreges házába. Közben a papírsárkány nagy, pirosra festett fogaival és üstökösre emlékeztetető hosszú farkával ott árválkodott a kökénybokrok pilinkéző virágai között. És unatkozott. Végül igazi sárkányhoz illően felfortyant, hogy egy senki csúszómászó miatt vele, a levegő urával senki sem törődik. S mivel a délutáni szellő már lengedezni kezdett, gondolt egyet, s megszólított egy éppen arra ugrabugráló verebet:
− Ugyan, veréb koma! Légy oly szíves, rántsd meg azt a lelógó zsinórt a csőröddel!
A verébnek hízelgett, hogy a sárkány, a levegő ura, komájának nevezte. Dagadó kebellel odaugrott a masnira csomózott zsinór végéhez, és nagyot rántott rajta.
A masni abban a pillanatban kikötődött, és a papírsárkány a levegőbe emelkedett. Előbb csak alacsonyan keringett a libalegelő fölött, alig karnyújtásnyira a kicsinyeiket legeltető anyalibáktól, akik sivalkodva, szárnyukat szétterjesztve, csőrükkel nagyokat vagdosva felé, űzőbe vették a sárkányt, aki felkapta a fejét, s elkezdett egy helyben forogni úgy, hogy üstökösre emlékeztető farka menten leszakadt.
Ekkor a sárkány villámgyorsan felpattant egy éppen arra nyargalászó szellőcsikó hátára. Igen ám, csakhogy annak a hátán még nem ült soha senki. Igyekezett hát lerázni a hívatlan jövevényt. Most már külön forogtak egymás mellett egy ideig: a farok és a sárkány teste. De kisvártatva a farok csapongva elszállt a közeli Kiserdő felé. A sárkány megpróbálta követni elszabadult részét, s utánakiáltott:
− Hé! Te csak utánam jöhetsz! Nekem kell elöl menni!
− Csak szeretnéd! Eleget jártam már utánad! Most én megyek elöl, akár tetszik neked, akár nem!!! − Azzal nekiiramodott a Kiserdőnek, s kis idő múlva már egymás hangját sem hallották.
A farok nélkül maradt sárkány kormányozhatatlanná vált. Csapódott ide-oda, ahogy a szellőcsikó akarta. Már a Nagyerdő fölött jártak, amikor egyszer csak úgy érezte a sárkány, hogy a zsinór, amely eddig akadálytalanul húzódott utána, keményen megrántja.
− Én tovább nem megyek veled! − szólt a zsinór, s megkapaszkodott egy terebélyes tölgyfa ágában.
− Add vissza a kötelemet, mert különben tövestül kirántalak! − kiáltott a tölgyfára a sárkány.
A terebélyes tölgyfa csak állt, s egy kissé elmosolyodott a sárkány erőlködésén.
− Szóval nem ereszted?
− Gyere le és oldozd ki! − így a tölgy.
− Akkor lássuk, ki az erősebb!
− Hujj, hujj! − biztatta nevetve a szellő a sárkányt.
Erre a sárkány nekirugaszkodott, hogy tövestül rántsa ki a tölgyet. Olyat rántott a zsinóron, hogy ha a tölgy meg nem kapaszkodik a gyökereivel a földbe, bizony kirántotta volna. Így azonban egészen más történt. Abban a pillanatban, amikor a sárkány nagyot rántott a zsinóron, hatalmas reccsenés hallatszott, majd hirtelen zuhanással a földre esett, úgy, mint Balogh Jancsi nagyapja, amikor megemelte a búzazsákot, és beleroppant a dereka.
Mire a gyerekek odafutottak, már csak a foszlányokra szakadt darabjait találták meg az évszázados tölgy lombkoronája alatt.