Abban a városban, ahol én születtem, lakott a legvitézebb szabó. Igaz, hogy az se nadrágszabó volt, hanem szűrszabó. Szép fekete meg fehér szűröket szabott, kacskaringós tulipánokkal jól teletűzdelte. Hívták pedig Krotvai Mátyásnak a szűrszabót. Elmondom vitézségének a történetét.
Azelőtt, mielőtt vitézségét elkövette volna, bizonyosan mindenki nagyot nevetett volna, ha Krotvai uramat vitéznek vagy bátornak hallja. Mert addig no, amíg a vitézséget el nem követte, nem volt ő se bátor, se hős. Kis fekete gombócemberke volt, olyan fényes szemmel, mint az egéré. Varrta, varrogatta a szűröket, nagy szekeren vásárokra hordozta, és így csendesen éldegélt.
De változtak az idők.
Hirtelen nagy szél támadt, és megmozdult a föld, megmozdult a szív az emberekben ̶ kiütött a szabadságharc.
Minden épkézláb ember elment honvédnek. Még az öregemberek is a zászló alá gyülekeztek. Csak Krotvai Mátyás nem.
Kérdezgették a szűrszabót:
̶ Hát maga, Krotvai uram, nem csap fel honvédnek?
A szűrszabó felfújta magát.
̶ Már hogy mehetnék el én, mikor mindenki elmegy? Ki marad itthon drága városunk védelmére?
Ezen azután nevettek az emberek. Mert hogy volna az elképzelhető, hogy a kis Krotvai egyedül védelmezze meg a várost, amikor olyan kicsi, kövér volt?!
Elmentek a honvédek. Diadalmas csatáknak híre érkezett a városkába ̶ az otthon maradt asszonyok már csúfolni kezdték a szűrszabót:
̶ Látja, Krotvai uram, most maga is ott lehetne, ahol a dicsőséget osztogatják, ha nem volna olyan anyámasszony katonája!
Krotvai csak hunyorított a szemével.
̶ Majd eljön még az én időm is! Megmutatom, hogy nem vagyok én olyan pipogya, amilyennek látszom.
A kis szabó addig emlegette az ő idejét, amíg az csakugyan elkövetkezett.
Egyszer híre jött, hogy ellenség közeledik a város felé. Másnapra már ott is volt egy század dragonyos katona.
Hej, nagy volt a rémület a városban. Az asszonyok elbújtak a pincébe, padlásra.
Krotvai is éppen azon igyekezett, hogy kifut a városból a szőlőhegyre, és ott elrejtőzik valami présházban, mikor egy asszony a padlásablakból észrevette.
̶ Hová lohol, Krotvai uram? Hát nem megígérte, hogy megvédi a várost?
Krotvai Mátyás megingott, mintha mennydörgős mennykő csapott volna le előtte.
̶ Igaz biz az ̶ mormogta szégyenkezve. ̶ Megígértem...
Most már nem ment a szőlőhegy felé, hanem a város közepe felé.
A piac közepén ott voltak már a dragonyosok. Kipányvázták lovaikat, és dideregve huhukoltak a tenyerükbe. Mert éppen kemény téli idő volt, a katonáknak pedig nem volt köpönyegük. Azt elhagyták valahol, amikor a honvédek megkergették őket.
A dragonyosok kapitánya, egy nagy bajuszú, mérges ember harsány hangon kiáltotta a piac közepén:
̶ Jöjjön elő a bíró, mert mindjárt felgyújtatom a várost!
Krotvai, aki éppen akkor ért a piacra, félénk hangon, nagy torokköszörülések közben ezt mondta:
̶ Engedelmével, vitéz úr, nincs itthon a bíró...
̶ Hát hol van?
̶ Elment, könyörgöm, tüzérnek... Nagyothallott, hát másnak nem használhatták.
A kapitány mérgesen pödörte a bajuszát.
̶ Könyörgöm alássan, ne tessék azt tenni. Agyonütnek engem az asszonyok, mivel én vagyok megbízva a város védelmével.
A marcona kapitány végignézett a kis szűrszabón.
̶ Kend védi a várost? Kend? Akkor kendet húzatom fel a legelső fára.
Krotvai erre is csak azt felelte:
̶ Könyörgöm, ne tessék azt tenni, mert ki védi meg akkor a várost?
A kapitány türelmetlenül kiáltotta:
̶ Láncos-lobogós, elég legyen már! Ne szónokoljon annyit.
̶ Pedig még volna valami mondanivalóm, kapitány úr ̶ erősködött Krotvai.
̶ Hamar, ki vele!
̶ Hát azt mondanám, hogy ha kapitány úr megígérné, hogy nem bántja a várost, békén elvonul innen, akkor én ellátom téli gúnyával a katonáit! Úgy fáznak szegények, mint a verebek a fán.
A kapitánynak felvillant a szeme.
̶ Kend talán szabó?
̶ Mégpedig szűrszabó! ̶ mondta büszkén Krotvai uram.
A kapitány kezét nyújtotta.
̶ Helyes, áll az alku.
Ott volt a Krotvai háza a piac közepén. A háború alatt összegyűlt a sok szűr a padláson. Nem kellett senkinek se szűr. Hiszen honvédruhában járt mindenki.
Krotvai lehozta a padlásról a sok szűrt. Mindegyik katonának adott egyet. Hej, örültek a katonák a jó meleg szűröknek!
̶ Megtartom ígéretemet ̶ szólt a kapitány. ̶ Nem bántok itt senkit.
Megfúvatta a trombitát, és századjával kinyargalt a városból.
A trombitaszóra előjöttek az elbújt emberek.
Krotvai a piac közepén állott, és büszkén mutatott a nyargaló ellenség után.
̶ Ugye, megkergettem őket? Mondja még valaki, hogy nem vagyok vitéz ember!
Ettől a naptól kezdve Krotvai uramat nem is hívták másképpen, csak így: a vitéz szabó.
Balázy Géza rajza