Amint a kikötőbe értek, Apa felélénkült, és hadonászni, mutogatni kezdett.
– Nézzétek, gyerekek! – rikoltotta. – Hány és hányféle különböző hajó, bárka, csónak, sajka, lélekvesztő szeli a világóceán hullámait. Van köztük fényjelző hajó, vontató, daruhajó, luxusjacht, evezős- és motorcsónak, vitorlás és gőz- és... kérdezzetek bátran, ha bármit tudni akartok a hajózásról! A kisujjamban van az egész!
Ámde apától senki semmit nem kérdezett, mert a gyerekeknek láthatólag sürgős dolguk akadt.
Ifjabb Rózsadombiék hanyatt-homlok rohantak a móló végéhez, és sietve kicsomagoltak. Vejnő szétosztotta a köveket, majd példamutatóan be is hajította az elsőt a vízbe. A hangos csobbanás hallatán mindhárman kacagni, ugrándozni kezdtek, és kórusban kiáltották:
– JESSSZ!
Annamari ekkor az egyik vastag könyvet is a kő után dobta. Ez vízbeéréskor egészen más hangot hallatott, valami olyasmit, hogy PSLUMM. A gyerekek megbabonázva figyelték a könyvet, ahogy lassan a víz mélyére ereszkedik.
Már épp az ingaórának estek neki – az lett volna csak az érdekes, sosem hallott csobbanás –, amikor Apa megjelent a mólón, és magánkívül kiabálva trappolt feléjük:
– NEEE! GYEREKEK! ÁLLJ!
Erre aztán ők hárman azonnal le is vették kezecskéiket az óraszekrényről, és kővé
dermedve, ártatlan szemekkel meredtek apjukra.
Apa kiguvadt szemmel, balsejtelmektől gyötörve kérdezte:
– MIFÉLE KÖNYV VOLT AZ?
Mivel válasz nem érkezett, lehasalt a móló szélére.
– Csak nem az, amire gondolok? Az Anatómia művészeknek 345 színes, képes melléklettel???
– Nem én voltam – mondta Oszi.
– Nem én – vágta rá Vejnő is.
Mindketten habozás nélkül kishúgukra mutattak.
– Annamari volt.
Annamari odakuporodott Apa mellé, összeráncolta a szemöldökét, és komoly arccal azt suttogta:
– A bálnát a tendel alján apu tönvét olvasszát.
Oszi és Vejnő kicsit közelebb léptek a móló széléhez, hogy le ne maradjanak a látványról. Vejnő csodálkozva jegyezte meg:
– Apa nem is mondta, hogy élnek ellefelé bálnák.
A partőr mindeközben sasszemekkel figyelte fülkéjéből, nem történik-e valami – a kikötői rendszabályzatba ütköző – a környéken. E pillanatban a móló végén sertepertélő fura társaság keltette fel a figyelmét.
– Áhhá! Már megint valami kétballábas városi pereputty szédeleg a mólón – morogta.
Ám amint ezt kimondta, mintha darázs csípte volna meg. A meglepetéstől oly hirtelen ugrott fel a székéből, hogy elvesztette az egyensúlyát, és teljes hosszában hanyatt vágódott a padlón.
Jól lát? Valóban hulladékot dobálnak a kikötő szent vizébe? Az éber őr korát és alkatát meghazudtoló gyorsasággal szedte lábait, s már a móló közepéről azt harsogta sztentori hangon:
– HÁNYSZOR MONDJAM, HOGY ÉPÍTKEZÉSI HULLADÉKOT VÍZBE DOBNI A KIKÖTŐ TERÜLETÉN SZIGORÚAN TILOS! Na és ezek a szegény gyerekek?! Itt botladoznak a mólón mentőmellény nélkül. ENNEK KÖVETKEZMÉNYEI LESZNEK!
Apa a szuszogva közeledő kikötőőrre nézett, és felsóhajtott:
– Ez nem építkezési hulladék volt, kérem, hanem egy járdakő a kertünkből és az én pótolhatatlan anatómiakönyvem.
Oszi próbálta elmagyarázni, hogy Apa szerint a cethalak előszeretettel olvasnak tudományos könyveket, ha hozzájutnak, de az őrnél süket fülekre talált minden magyarázat. Ő az ingaórát méregette szúrós szemmel.
– Lakberendezési tárgyakat vízbe dobni pedig különösen szigorúan tilos. Könyvespolcot, virágtartót, túlméretezett kerti törpét semmi szín alatt sem hajigálunk a kikötő vizébe.
Apa először szóvá akarta tenni, hogy az ő dédnagymamától örökölt antik ingaórájuk nem könyvespolc vagy virágtartó, még kevésbé túlméretezett kerti törpe, ám végül csak sóhajtva legyintett:
– Rendben van, uram. Elhagyjuk a mólót, és a továbbiakban tartózkodunk a holmijaink vízbe dobálásától.
Apa és a gyerekek kimasíroztak a part menti homokos, kavicsos fövenyre. Ott aztán Apa komoly lelkifröccsöt tartott a gyerekcsapatnak:
– Figyelem! Mostantól semmit, de semmit nem dobunk a vízbe. Se járdakövet, se anatómiakönyvet, se homokozóvödröt, se ingaórát, se semmit! Értve vagyok?
Annamari erre boldogan nyugtázta, miközben nagy ívben behajította a vízbe a játéklapátját:
– Hulááá, a lapátot szabad.
– Nem, nem, semmit az égvilágon! – reccsent rá Apa. – Őrület, hogy a gyerekeknek muszáj folyton bedobálni valamit valahová.
Vejnő ekkor felemelt egy kavicsot a földről, és megkérdezte:
– Ezt szabad bedobni?
Apa dühösen fordult felé, ám amikor meglátta, hogy a fiúcska ezúttal nem járdakövet, féltéglát vagy feszítővasat tart a kezében, hanem egy apró, lapos kavicsot, rögtön felderült az arca, fura fény csillant a szemében.
– Fiacskám, ez-ez-ez egy nagyszerű kacsázókő. Tudod, hányat ugrik ez, ha jól megtűzöd!? Tudtátok, hogy apátok valaha a kacsázás nagymestere volt? A Kecsege-tó bajnoka! Add csak ide azt a követ, kisfiam, majd én megmutatom.
Jankó Szép Yvette fordítása
A szerző rajza