Ábril úr praliné- és parféboltja csodálatos cukrászda volt. Ahogy a neve is elárulja, elsősorban pralinékat és parfékat forgalmazott – mindegyiket Ábril úr készítette a saját kezével, néha a lábával, amikor a vásárlói igény sürgős édességgyártást kívánt. A sürgős édességgyártás márpedig gyakran szükségeltetett, hiszen Ábril úr cukrászdájában készültek a leghíresebb és legfinomabb sütemények.
– Ábril bácsi, miért ilyen finomak a sütemények itt mindig? – kérdezte a bátyád, amíg anyukátok a telefonon tárgyalt a nagyival milyen-sütit-vigyünk-a-Föld-napjára témáról.
A bátyádnak mindig hasonlóan buta kérdései voltak, úgyhogy mielőtt Ábril úr válaszolt volna, te hangosan közbevetettél egy sokkal jobb kérdést:
– Ábril bácsi, mitől ilyen finomak a sütik?
Ábril úr pralinékészítő és parfégyáros cukrászmester létére meglehetősen vékony férfi volt, rövid szakállal és nagy bajusszal, amit mindig megsimogatott, mikor beszélni kezdett.
– Alig voltam annyi idős, mint ti, mikor megtanultam a cukrászmesterséget. Édesanyámmal a Föld napjára készültünk, ahogy most ti. Kiszedtük a tojásokat Magdaléna tojó alól, leszüreteltük a málnát a málnabokorról, és épp megfejtük volna Riska bocit, amikor hatalmas árnyék vetült ránk. Egy böszme nagy sárkány repült le a Kalász-hegyről, kitakarva a napot. Egyik lábával felkapta Magdaléna tyúkanyót, a másikkal a Riska tehenet, a gyümölcskosarunkat a szájába vette, és zsákmányával máris tovaszállt, vissza a hegyre.
– A szörny kirabolt! – jajveszékelt anyám. – Miből lesz így ünnepi desszert?
– Egyet se féljen, édesanyám! – mondtam én (akkoriban még nem találták fel a tegezést, így magáztuk a szüleinket). – Megmentem Magdalénát és Riskát, s a gyümölcskosarat is visszahozom.
Magamhoz vettem egy nagy botot, anyám batyuba csomagolt pár harmadnapos pogácsát, és nekivágtam a Kalász-hegynek.
Az út roppantul hosszadalmas és kalandokkal teli volt, de tudom, titeket elsősorban az érdekel, mi történt, amikor felértem a sárkány barlangjához. Elmesélem. Óvatosan közel lopóztam a barlanghoz, míg csak meg nem pillantottam a félelemtől reszkető Riskát és Magdalénát s mellettük magát a bestiát. Úgy tűnt, civilizált sárkány volt, aki nem szőröstül-bőröstül-tollastul-csőröstül falja fel a zsákmányát, hanem előbb megfőzi. Éppen egy hatalmas kondér alá rakta a földből gyökerestül kitépett fát, majd tüzes leheletével meggyújtotta.
Nem volt vesztegetni való időm, előugrottam a furkósbotomat lengetve. A sárkányt meglepte ugyan a támadásom, de mégis sikerült kitérnie előle. Dühös üvöltést hallatott, és tüskés farkával felém csapott. Mielőtt azonban eltalálhatott volna, jó erősen rásuhintottam, megtörve a veszedelmes lendületet.
– Jaj! – kiáltotta a sárkány, és karjaiba vette fájó farkát. – Elég abból, hogy engem mindenki bánt! Hogy esne neked, illetve magának, ha én odamennék a konyhájába, amikor reggelit készít, és csak úgy rácsapnék a farkára? Azt gondolják maguk mind, hogy csak azért, mert az ember sárkány, már mindent lehet! Ne a pikkelyek alapján ítélkezzen, nem minden sárkány gonosz szörnyeteg. Felébredek téli álmomból…
– A sárkányok nem is alszanak téli álmot, azok a medvék – okoskodott bele tudálékos bátyád, mint mindig.
– Hát láttál valaha sárkányt télen? – kérdezte Ábril úr mosolyogva, és nyilván igaza volt. – A bestia elmondta, hogy hosszú téli szunyókálásából felébredve édességre vágyott, és szerette volna elkészíteni nagymamája híres parféját. Ahhoz azonban tejre, tojásra és gyümölcsre volt szüksége, ezért ragadta el Riskát, a tehenet, Magdalénát, a tyúkot és a gyümölcskosarat.
Elmagyaráztam neki, a tehénnek fű kell, hogy tejet adjon, a tyúknak pedig búzamag, hogy tojást tojjon, márpedig a barlangjánál idefent a kopár sziklán egyik sem volt. A sárkány bocsánatot kért, szabadkozott, hogy a nagymamája értett igazán ezekhez a dolgokhoz, ő olyan nagyon még nem, és álmos is kicsit, nem gondolta végig, csupán a parféreceptet próbálta követni. Bonyolult helyzet volt, nem vitás, vakargattam is a fejemet a botom végével egy darabig, mielőtt megszólaltam volna.
– Figyelj, sárkány…
– Sára – mondta erre a sárkány.
– Figyelj, sárkány Sára…
– Azt hittem, nem tegeződött akkoriban még senki – kotyogott bele bátyád nagyon idegesítő módon ismét a mesélésbe.
– Így igaz – bólintott Ábril úr. – Ekkor találtuk fel a tegeződést, ami addig valójában sárkányszokás volt, és én Sárától tanultam meg, aztán később elterjedt a vidéken. Na de a lényeg! Elmondtam Sárának, a sárkánynak, hogy édesanyámmal éppen édességet készítettünk, amikor ő elragadta a háziállatainkat.
– És a gyümölcskosarat – vágtál közbe most te, mert felháborítónak találtad, hogy mindig csak a bátyád beszélhet bele a történetbe.
– Így van, Riskát, Magdalénát és a gyümölcskosarat – bólintott Ábril úr. – Felajánlottam, tanítsa meg nekem a parfé receptjét, aztán vigyen le mindnyájunkat a hegyről, ahol majd készítünk parfét neki és magunknak is. Így is lett. Sárkányháton lovagoltam haza Riskával és Magdalénával meg a gyümölcskosárral, és így tanultam meg a vidék legfinomabb parféjának a készítését.
Anyukátok ekkor éppen végzett a nagyis megbeszéléssel.
– Megvan, mit kérünk – mondta Ábril bácsinak, majd felétek fordult. – A nagyi azt üzeni, ti is válasszatok valamit.
– Sárkányparfét kérünk! – mondtátok egyszerre a bátyáddal, és aztán egész évben ez volt az egyetlen dolog, amiben egyetértettetek.
– Nagyszerű választás – bólintott Ábril bácsi.
Összekészítette a rendeléseteket, és búcsúzóul rátok mosolygott:
– Ha kíváncsiak vagytok, legközelebb elmesélem, hogyan loptam el a varázslatos praliné receptjét a hétfejű óriáskígyótól, aki a Kőris-tó mélyén lakott, és mindegyik feje csupán a recept egyik lépését ismerte.
Őszi Zoltán rajza