A nagy, bundátlan kétlábúak, akik szintén a házban éltek, jó pár ünnepélyt tartottak az év folyamán. Hermina pókasszony kedvence azonban az október végi muri volt. A többi ünnepség mind alkalmat adott a kétlábúak számára a takarításra, rendrakásra.
Félretolták a bútorokat, benéztek az ágy alá, felkutatták Hermina pókasszony legfurfangosabb helyekre szőtt hálóit. Még a szekrényt is kinyitották, amiben a bojler volt, s amit különben csak akkor szoktak nyitogatni, ha a bojler elromlott, vagy vendégek jöttek. Olyankor ki kellett takarítani, mert amilyen furcsák a kétlábúak, attól tartottak, hogy a vendégek benéznek oda, ahova ők maguk sosem. Az október végi ünnepség előtt azonban szó sem volt takarításról, Hermina pókasszony hálóinak a levadászásáról. Épp ellenkezőleg. A kétlábúak maguk is nekiálltak pókhálókat építeni szerte a házban.
Herminát eleinte összezavarta ez a logikátlanság. Elvégre ő mint szorgos pókasszony egész álló évben azon volt, hogy a ház minden fontos pontjára csapdát szőjön, a majmok pedig rendre mind lesöpörték mindenhonnan, a sarkokból, bútorok alól, a széklábakról, az ajtófélfákról, a könyvespolcok hátsó zugaiból. Most meg hirtelen megjött volna az eszük! Megbánták volna? Segíteni próbálnak? Ha így is van, az ő hálóik teljesen használhatatlanok. Amatőr munka! Ritkára szőtték, a legnagyobb lepkék is könnyedén átrepülhetnek rajtuk. Ráadásul nem is tapadnak! Ki hallott már olyan hálóról, ami nem tapad?
A szándék a lényeg, gondolta aztán Hermina pókasszony megvonva mind a nyolc vállát, majd belejönnek. Szívesen adott volna nekik pár tanácsot, elvégre egész életében hálókat szőtt. A kétlábúak azonban nem szerették, amikor előbújt a sarokból, elhessegették őt, sikítoztak, próbáltak poharat borítani rá. Hát ha nem kérnek a tanácsából, nem fog erőlködni, gondolta Hermina asszony. Ezek a kétlábúak egyértelműen krónikus mindent-jobban-tudásban szenvednek.
Az októberi ünnepségre szokása volt a kétlábúaknak a sütőtökök kivájása és megfaragása. Általában arcokat művészkedtek a zöldségbe, amibe aztán égő mécsest rejtettek, s az este beköszöntekor az ajtó elé tették. Egy alkalommal pedig az egyik töklámpásra gyönyörű szép pókot faragtak. Mindezt Hermina tiszteletére, ami – nem szégyen bevallani – csaknem könnyet csalt a pókasszonyság mind a nyolc szemébe.
Mivel Hermina pókasszonynak pihe-puha bundája volt, ő maga sosem érezte szükségét a ruhaviselésnek. A kétlábúak azonban egész évben hódoltak ennek a hóbortnak. Érdekes módon, a ruháikat szép sűrűre tudták szőni. Azt gondolná a pók, hogy hát akkor a csapdaszövéshez is értenek.
Az október végi ünnepségen a kétlábúak a megszokottól eltérő ruházatba bújtak. Furcsa sapkát húztak a fejükre, az arcukra maszkot tettek, némelyikük pedig lepedőt borított magára, a szeménél két kivágott lyukkal, hogy kilásson rajta. Érdekesség a kétlábúakkal kapcsolatban, hogy nem csupán lábakból szenvedtek hiányt, szemgolyóból is csak kettő volt szegényeknek.
Szerfelett átláthatatlan ünnepség ez az októberi. Hermina pókasszonynak évekbe telt, mire felismerte a logikáját. Arra jutott, hogy a hideg beköszöntekor a kétlábúak – mivel már fogyóban vannak a nyári szúnyogok és legyek – előkotorják a sosem használt ruháikat, amelyekben az évek során végtelen sok molylepke bújt el. A molylepkék szárnyra kapnak, így újra lesz elég bogár a lakásban, s télen mindenki jóllakhat. Ezért rakják ki az emberhálókat. Szeretnék elkapni a lepkéket, csak – ugyebár – ebben elég ügyetlenek.
A faragott töklámpásokat is azért teszik az ajtó elé, hogy este odavonzzák a fénykedvelő bogarakat. A szomszédságban lakó gyerekkétlábúak közben házról házra járnak, bekopognak mindenhová, hogy a folytonos ajtónyitogatással a finomabbnál finomabb rovarok bemehessenek a házba. A felnőtt kétlábúak pedig cukorkát adnak a látogató kicsiknek – jelképes köszönetnyilvánításként az októberi bőség elhozataláért.
Igazán szép szokás, még ha egy kicsit átgondolatlan is. De Hermina pókasszony nem ezért kedvelte az októberzáró ünnepet. Nem a finom rovarutánpótlás, nem a kétlábúakkal közös hálószövés, nem a tökbe faragott, díszes pókportrék, se nem a szokatlan ruhák miatt. Hermina pókasszony azért szerette ezt az estét, mert ilyenkor nem kellett bújócskát játszania a kétlábúakkal. Ez volt az év egyetlen estéje, amikor ő is büszkén kiülhetett az ajtófélfára, s a kevés lábú és kevés szemű családtaggal együtt fogadhatta a látogatókat. Senki nem hajtotta el, nem próbált ráborítani egy kristálypoharat. Büszkén üldögélhetett mindenki szeme előtt, és a látogató kis kétlábúak még meg is dicsérték:
– Milyen élethű dekoráció! – sikítoztak ujjongva.
És Hermina pókasszony ilyenkor boldog volt.
Balázsy Géza rajza