Gyertyaszentelő napjának reggelén a Pista inas kisubickolta Mackó úr csizmáját, jól kiporolta, kikefélte a ruháját, aztán megszólította Jutka szakácsnét:
– Jutka néni, mára jó früstököt készítsen, mert a tekintetes úr fölkel téli álmából. Nosza, Jutka szakácsné mindjárt elkezdte csörgetni a kulcsokat és futtatni a cselédeket.
– Hé, Sári, fuss a faluba a mészároshoz, hogy küldjön egy fél borjút a tekintetes úrnak reggelire! Zsuzsi, itt a kulcs, hozd ki a kamrából a lépes mézet... de azt mondom, bele ne torkoskodjál, mert hátra kötöm a sarkad! Pista, te is hozhatnál a pincéből egy kis szíverősítőt. Egy, kettő... szaporán járjon a lábatok, nem halljátok, hogy a tekintetes úrnak ma fölébredni méltóztatik?
Mikor a kémény füstölgött, Pista inas benyitott abba a szobába, melyben Mackó úr aludt már a tél kezdete óta. A csizmát az ágy mellé tette, a ruhát egy székre, azután jól megrázta Mackó urat:
– Tekintetes úr, tessék fölkelni!
Mackó úr egyet morgott, egyet ásított, azután befordult a falnak s tovább aludt.
Pista inas újra megrázta.
– Tekintetes uram, tessék fölkelni, mert már elmúlt a tél!
Mackó úr a fülét sem mozgatta, hanem tovább horkolt.
Pista inas egyet gondolt s ezt kiáltotta Mackó úr fülébe:
– Hé, tekintetes uram, lopják a mézet!
Mackó úr, mint a jó gazda, erre mindjárt kinyitotta a szemét, fölült az ágyában s ezt motyogta:
– Ki lopja... Hol lopják?
Pista mosolyogva felelt:
– Jó reggelt kívánok, tekintetes uram!... Ne tessék félni, nem lopnak semmit, csak azért mondtam, hogy fölkeljen.
– Jó reggelt, Pista szolgám! – köszöntötte Mackó úr a hű inast. – Hát már itt a Gyertyaszentelő?
– Itt bizony!
– Ejnye, de hamar!
Pista összecsapta a kezét.
– Jaj, tekintetes uram, hiszen már három hónapja alszik!
Mackó úr olyasmit morgott, hogy mi az a három hónap egy álmos medvének! Azután fölkelt és öltözködni kezdett.
– Hogy s mint szolgált a tekintetes úrnak a hosszú éjszakai nyugodalom? – kérdezte Pista, miközben segített Mackó úrnak fölhúzni a csizmáját.
– Köszönöm, szolgám, nagyon jól – felelt Mackó úr. – Nincs semmi hiba a ház körül?
– Nincs bizony, rendben van minden.
– Akkor hát jól van. Eredj, hívd el a kulcsár urat!
Pista elment s nemsokára bekopogtatott a kulcsár.
– Pálinkás jó reggelt kívánok, tekintetes uram!
– Hasonlóképpen, kulcsár uram! Mi újság a gazdaság körül?
– Semmi rossz, csakhogy nagyon gyönge volt a tél, elszaporodnak a hernyók.
– Ejnye, no!... Hát az istállót bezsuppoztatta-e?
– Igenis, instálom, bezsuppoztattam.
– Az adót kifizette-e?
– Igenis, kifizettem.
Most megjelent Jutka szakácsné, főzőkanállal a kezében.
– Jó reggelt kívánok, tekintetes uram, kezét csókolom!... Hogy, mint szolgál a drága egészsége?
– Köszönöm Jutka, elég jól. Hát egy kis félfogra való früstök akad-e a konyhán?
Jutka szakácsné erre önérzettel megrázta a kontyát:
– Akad bizony. Már terítettünk is, tessék beljebb kerülni!
Mackó úr kegyes elismerést dörmögött, aztán így szólt:
– Kulcsár uram, tartson velem! Majd reggelizés közben elbeszélgetünk a gazdaságról.
Reggeli után Mackó úr kezébe vette a sétabotot, hogy megtekintse úri birtokát.
A kulcsár tréfálkozva mondotta:
– Jó lesz, tekintetes uram, itthon hagyni a bundát.
– Miért?
– Mert olyan szép, meleg idő van, akárcsak tavasz közepén.
Mackó úr persze nem hagyta otthon a bundát, éspedig azért, mert a téns Maczkó család számára a szűcs olyan kitűnő bundát készített, hogy azt nem lehet levetni, nem lehet elszakítani, sőt a Mackó család úgy tartja, hogy kiporolni sem szükséges soha. Mégis milyen pompás bunda! Meleg, mint a kemence, puha, mint a rózsaágy. Ez a bunda a bunda! Sok vadásznak fáj reá a foga!
Mackó úr kinézett a házból. Ragyogó nap sütött. Hónak, jégnek nyoma sem volt; a porban verebek ugrándoztak; a levegőben egy pillangó röpködött; imitt-amott néhány fa már rügyezett.
Mackó úr erre a kulcsárhoz fordult:
– Nem hagyom itthon a bundát, és kulcsár uram is jól teszi, ha kikészíti magának, mert szükség lehet rája.
Ezzel megindult Mackó úr. Elsőben a kerti méhkashoz ballagott, amelyben a méhecskék már javában döngicséltek.
– Hogy vagytok, szűcsök? – kiáltott be Mackó úr a méhekhez.
– Köszönjük alássan szíves kérdését, nagyon jól! – zúgtak a sárgaruhások.
– Miben fáradoztok?
– Énekelünk, dolgozgatunk, kezdjük a tavaszi munkát.
– Itthon vagytok-e mindnyájan?
– Mindnyájan nem vagyunk itthon, mert egy raj kirepült mézért.
Mackó úrnak ez nem tetszett. Rájuk szólt:
– Azonnal fusson valaki utánuk és hívjátok haza! Ti pedig tapasszatok be minden hasadékot s ki ne moccanjatok, mert még csak ezután fogja Tél apó a szakállát rázni. Értettétek?
– Igenis, értettük, úgy cselekszünk – zümmögték engedelmesen a méhecskék.
Mackó úr továbbsétált az erdei vadméhekhez. A nagy potrohos méh, Mackó úr hűséges öreg bérese a méhek közt, már az odú szélén pipázott, és olykor bekiáltott a zsibongó népség közé:
– Dolgozzatok legények, holnap lesz a vásár!
Amint meglátta Mackó urat, elébe repült:
– Hozta Isten a tekintetes urat! – kiáltotta. – Hát már föl tetszett kelni a téli álomból? Mi is fölkeltünk ám, és ugyancsak serénykedünk!
– Látom – felelte Mackó úr. – Pedig korán volt még.
– Hogyhogy? Hiszen itt a tavasz!
– Még csak ezután fogja Tél apó istenigazában rázni a szakállából a havat.
A potrohos méh ezen igen csodálkozott.
– Pedig éppen az elébb volt itt egy cinege – mondotta –, és egy szép vidám nótát csicsergett a tavaszról.
– No, majd fúj az még egy csúnya, szomorú nótát a tél csalfaságáról.
– Aztán járt erre két csinos pillangó is tavaszi ruhában, és azt kiáltották: – Meleg tavasz, ujjuju!
– Na, majd kiáltják azok nemsokára: – Hideg tél, jujjujuj! Jó lesz, kis szolgám, vigyázni.
A potrohos méh mindjárt bekiáltott az odúba:
– Be kell takarítani mindent, legények, nem lesz holnap vásár!
Mielőtt maga is visszabújt volna az odúba, megkérdezte Maczkó úrtól:
– Hát, tekintetes uram, az idén nem utazik sehová?
– Majd meggondolom, jó szolgám, előbb alszom rá egyet, – felelte a gazda.
Ezzel elbúcsúztak. A méhecske társaival együtt bebújt a sejtekbe, megrakta a feje alját s lefeküdt. Mackó úr pedig folytatta útját. De egyre a fejében motoszkált a méh beszéde.
– Utazzam-e valahová? – kérdezte magában. – Bizony jó lenne egy kicsit megint utazni, világot látni, hírt, dicsőséget szerezni! Én bizony azonnal útra kelek, amint a pótlék téli álmon túl leszek!
Ezzel hazament Maczkó úr, megvettette az ágyát, lefeküdt, s meghagyta Pistának, hogy három hétig föl ne keltse, mert még csak most lesz igazán tél.
Maczkó úr nemsokára úgy horkolt, hogy három szobán keresztül hallatszott.
Alig hunyta be szemét Mackó úr, megjött újra Tél apó, elkezdte rázni azt a nagy havas szakállát, elkezdte fújni csípős, fogvacogtató nótáját. Kulcsár uram szaladt a bundáért és úgy belebújt, hogy a füle se látszott ki belőle; a cinege búsan csicsergett a tél csalfaságáról; a pillangók prüszköltek, köhögtek és nagyon sajnálták, hogy ilyen korán fölhúzták a tavaszi ruhájukat; ellenben a méhecskék, akik Maczkó úr tanácsára újra jól betapasztották a hasadékokat, hogy a szél át ne járhasson rajta, el sem csavarogtak semerre, vígan dudáltak odahaza és kacagtak a könnyelműeken, akik hittek a korai napfénynek.
Okos állat ám a medve. Tudja, hogy kora tavasznak hosszú tél, kora örömnek hosszú sírás a vége. Nem is fagyott le még soha a tekintetes, nemes, nemzetes, vitézlő és dörmögő Mackó uraknak se az orruk, se a kisujjuk!
Balázsy Géza rajzai