A könyvek
A kisegér ült a kuckójában, és olvasott. Hogy kuckója is volt? Miért ne lett volna?! Mindenkinek van, aki el nem tékozolja, vagy aki meg nem eszi. A kisegér pedig, akármilyen falánk volt is, itt még nem tartott.
A kuckóját még nem ette meg. Különben hová húzódott volna vissza, ha történetesen olvasni támadt kedve?! Miként most is, amikor a kuckójában ült, és olvasott. Nagy és vastag könyvet tartott a kezében, valami lexikonfélét, amely megvolt vagy tizenötször is akkora, mint ő maga.
Mert igen-igen nagy esze volt ám a mi kisegerünknek! Az ember általában arra használja a lexikonokat, hogy ha valamilyen, számára ismeretlen dologra kíváncsi, akkor kikeresi bennük, de a kisegér – nem. Ő falta a lexikonokat. A szó szoros értelmében befalta. Az első lapnál kezdte, az utolsónál fejezte be. Igaz, mindig csak a páratlan oldalakat olvasta el, azaz a könyvlapoknak csupán az egyik oldalát, mivel amikor valamelyiknek az aljára ért, és tovább kellett volna lapoznia, amit elolvasott, ő egyszerűen megette. Úgy bizony. És így haladt lapról lapra, míg át nem rágta magát az egész könyvön. Az egész lexikonon. Amikor aztán úgy gondolta, hogy betéve tudja az egészet, nekiesett a fedelének is. Különösen a kemény kötésű könyveket kedvelte, az efféle vastag táblájú lexikonokat vagy a bőrfedelű könyveket egyenesen csemegének tartotta.
Nem is volt a kuckójában egyetlen könyv sem! S bizony, a kölcsönkönyveknek sem tudott ellenállni. Éppen ezért időről időre elárasztották őt mindazoknak a haragos és fenyegető, továbbá fenyegető és haragos levelei, akik valaha könyvet kölcsönöztek neki. De ő nem csinált különösebb gondot ezekből a levelekből sem. Amikor már egy halomra való összegyűlt belőlük, egyszerűen ezeket is megette.
Hát így.
Miért nincs a kisegérnek neve?
– Volt egyszer egy kisegér…
– Hogy hívták?
– Hogy is? Sehogy.
– Hogyhogy sehogy?
– Úgy, hogy sehogy.
– Az nem lehet.
– Mi nem lehet?
– Az, hogy nem hívták sehogy.
– De lehet. Nem volt neve.
– Márpedig nevének lennie kellett.
– Miért kellett volna?
– Mert minden valamirevaló kisegérnek van neve.
– Hát ennek nincs.
– Patrícia? Emerencia? Valdemár? Inci? Finci? Gizi? Zoli?
– Mondom: nincs.
– Akkor nem is egér.
– Még hogy nem! Ha akarod tudni, a legfalánkabbak közül való!
– Viccelsz.
– A legszívesebben a földgolyót is keresztülrágná, ha tehetné.
– Ezt már aztán nem hiszem.
– Ha nem, nem. Mégis így van.
– Akkor viszont neve is van.
– Mondtam, hogy nincs.
– Nem is volt soha?
– De. Volt. Régen. Nagyon régen.
– És mi lett vele?
– Mivel?
– A nevével.
– Hát…
– Hát?
– …azt is fölfalta!
A mese
Azt a mesét, amelynek itt kellene következnie, bárhogy is sajnálom, nem tudom elmondani. Hogy miért? Mert megette a kisegér. Nem tréfálok. Megette, ha mondom.
Az egésznek az én balgaságom az oka.
A minap ugyanis, amikor találkoztam a kisegérrel, rettentően megrémültem, hogy most aztán végem: nekem is nekem esik majd. Meg aztán, az igazat megvallva, az is bántott, hogy annyi minden esett már áldozatául csillapíthatatlan étvágyának. Ezért arra gondoltam, talán sikerül valamelyest elvonnom a figyelmét az evésről, ha elárulom neki, hogy mesét akarok írni róla.
A szándékomat el is mondtam neki, s ő meg is hallgatta. Eddig még nem lett volna baj. Baj csak akkor történt, amikor – alig értem az ötletem végére – a kisegér, hamm!, befalta az egészet. Vagyis megette a gondolatát annak a mesének, amelynek itt kellett volna következnie. Ezért, bármennyire sajnálom, nem tudom elmesélni most.
Hát így.
Pap Kata rajza