Ucókat nem volt még négyéves, és már szerette a könyveket. Korábban, igaz, olykor megesett, hogy leszakította egy meséskönyv tábláját, máskor lapokat tépett ketté, s volt úgy, hogy csupán összegyűrte-maszatolta az aznapra került bánatos oldalakat.
Hiába mondta akkor az apja, hogy a könyvnek az rossz, a könyvnek fáj, ő sosem hallott még könyvsírást, és nem látott még könnyező könyvet. Igaz, persze, hogy nagyon szomorúak az ilyen tépettek, az elrongált kötetek, ahogy apu idegenül néha mondja őket, de ő ezekkel a bánatosokkal nem foglalkozik, ott a vidám színes lapozgatók és rajzos mehemedesek. Ucóka ‒ amikor magára marad ‒ ül egyik kedves könyve fölött, vagy több fölött is egyszerre, hajtogat, lapozgat, és arra gondol, hogy a betűkben laknak a mesék, s elő kellene hívni őket onnan. Igaz, a rajzokban, de főleg a színes képekben, illusztrációkban vannak inkább a mesék, mondja apu, onnan még ő is ki tudja csalogatni őket, mint nyáron a csigabigát az udvar bokrai közül. De ez sem mindig sikerül, van úgy, hogy a mese riadtan visszahúzza a fejét és szarvát, és akkor nincs mese, hiába csalogatja már. Ilyenkor aztán leteszi a könyvet, és fölveszi a földről a másikat, vagy odafut a polchoz, és leemel egyet, egy szófogadót, amelyből ki lehet csalogatni a verset, mondókát, mesét. Többet is annál, hogy hol volt, hol nem volt.
Apu az egyik szép délutánon nekifogott, hogy megtanítja Ucókát a betűvetésre. De a betűkben nincs mondóka, dalocska meg játék, azokban csak egy valami van. Az, amiből nem akar mese lenni. A Cé-ben cicafarka, ezért aztán az is a neve, hogy cicabetű, az A-ban ház, s mivel Ucóka még nem tudja kimondani a hát (meg az ert, elt, üt, öt is nehezen; a-hat, folytatja csintalanul a lány, de ez most nem tartozik ide), s úgy nevezi, hogy ázbetű. Papírlapjaira legtöbbször ilyen házbetűt rajzol, szép nagyot, emeleteset, hogy ha a Laci bácsi elviszi egyszer tőlük a lakást, legyen hol lakniuk Macival, a kutyussal, anyuval, és legyen hova járnia apunak meg a Jézuskának.
A házbetű emeletére felköltözteti Cincint, Brumit, Y gélt, a nyári legyet, a két nyuszit, Tapsifülest és Bombolit, a visszhangot, aki visszafelé is mindig értelmeseket mond, mint például indul a görög aludni, és felköltözteti oda az alattuk lakó Tóni bácsit, akkor legalább nem fog haragudni, amikor fel-alá nyargalászik fölötte a szobában, dobálja a játékokat, az ágy és a parkettapadlók között ugrándozik. Odaköltözteti Buszturgánt is, aki az alvók mellére ül a sötétben, de akiket nagyon kedvel, a haját kigöndöríti és észrevétlenül fényesre mosolyogja. Ha Ucóka jó, ő is fényes hajjal ébred. Ilyen tehát a házbetű, amelyben nem lakik mese, csak Cincin, Brumi, Tóni bácsi meg a többiek. És majd egyszer, ha anyu kap az Önkormányzat nénitől egy olyan borítékot, amelyben házbetű is lesz, s abba fognak költözni, akkor sem hagyja itt a meséskönyveket, Tapsifülest sem, Jézuskát sem, és apunak is elmondja az új címet. A házbetű címét. Mert annak is van, mint a hosszú meséknek.
Amikor hosszúkat mesél anyu vagy apu, akkor az olyan, mintha szeretnék őt. De nem úgy csinálnak, mint amikor szeretik, nem kap puszit, nem simogatják meg az arcát, nem dicsérik meg, de mégis olyan, mintha szeretnék. Ilyenkor még a mesefarkastól sem fél. És amikor Ucókát szeretik, ő visszafelé is megjavul. Akkor nem ő tépte el a könyveket, hanem a medvék, kutyusok, hajas babák, a nála egy évvel fiatalabb Andriska. Mostanában már néha az óvodás csoporttársai is szóba kerülnek, mint papírszakajtók. Ucóka tehát ha szeretik, egy kisangyal, aki mindenhol ott van egyszerre, mert olyan jó, hogy sehonnan sem kergetik el, sehol sincs láb alatt. Ott van apu szemében, szemüvegében meg a nenyúljhozzá!-írógépben is, meg a ránerajzolj!-papírjaiban is, ott van édesanya rengeteg sok könyvében is abban a boltban, ahová ‒ miután őt óvodába viszi ‒ mindennap eljár. És ott van a „vevőkben” is, akikről sokat hallott már, főleg olyasmit, hogy mindig bejárnak az édesanyjához, talán majdnem annyiszor, amennyiszer ő szeretne, amikor anyu a konyhában főz, ő meg a nagyszobában játszik. Amikor a boltra meg a vevőkre gondol, azt kívánja, bárcsak lehetne vevő ő is, minden vevő ő lehetne, akikkel anyu kedves, és ő is kedves meg udvarias lenne, mint amikor végigmondja a Kezétcsókolom-ot. Ő annyira kedves lenne, hogy ki sem menne a boltból, minek, beférne úgy is, hiszen ő lenne egyszerre minden vevő. S akkor ott rajzolná a ház-betűket, hogy legyen hol lakni, anyu meg kereshetné a pénzt, mert mindennap elfelejti, hogy hova dugta. Biztos ottfelejtette a boltban, azért jár oda minden áldott nap, ahelyett, hogy otthon vagy az óvodában maradna vele, mint amikor beteg és ágyba kerül. Elhatározza, hogy egyszer ő is odamegy abba a boltba, és úgy megtalálja anyunak a pénzt, hogy azt már többé nem kell majd keresni. Akkor majd együtt maradnak egész nap, meg apu is, és várják este az Álomtündért meg a Jézuskát, aki a fenyőkre csillagszórókat aggat.
Balázsy Géza rajza