Mesetár
– Mehettek – egyezett bele azonnal Tótágas. – Mindhárom próbán megálltátok a helyeteket, nem hiszem, hogy bármi bajotok történhetne a Sárkány-hegységben. Bár Beléndekkel jobb, ha vigyáztok! – tette hozzá.
– Ki az a Beléndek? – kérdezte Mátyás, mert neki nem lett volna ellenére egy jó kis csata.
Részlet a Bodzaszörp című könyvből
Mese a nagypapáról, aki mindig csak fúrt és faragott, és a nagymamáról, aki egész nap csak varrt és kötögetett, és aztán ennek meg is lett a következménye
‒ Ezek a gyerekek úgy másznak a fára, mintha egy fán születtek volna, és az ágai között nőttek volna fel ‒ jegyezte meg nagymama, miközben az uborkát hámozta a salátához, és az ablakból figyelte az iker fiúkat, akik a nagy tölgyfa ágain csimpaszkodtak a kertben.
Szeptember 22.
Megbeszéltük a Radóval, hogy naplót fogunk írni, és majd ha öregek leszünk, jót derülünk rajta. Ezt a szót, hogy derülünk, a Radótól gyűjtöttem. Az ő papája nyelvész. A mamája meg színésznő, és otthon mindig szerepeket tanul. Ezért nálunk az osztályban Radónak van a leggazdagabb szókincse. De én már sokat loptam belőle.
Dani vagyok. Takács Dani. Pozsonyi srác, tizenkét éves. Nem vagyok kockafej, se okostojás, de azért jól tanulok. Szeretem az állatokat, van egy hörcsögöm, Snuki és két aranyhalam: Rembrandt és Picasso. Rajtuk kívül ott vannak még a barátaim, na és persze a családom. Szörnyű gáz egy család vagyunk!
Egyszer volt, hol nem volt, a szemkápráztató szederbokron túl, még a gróf almáskertjén is túl, messzebb, mint a szomszéd falu kavicsbányája, de a világvégi tejfehér vízesésnél azért közelebb, élt egyszer két leány, Mimi és Momi.
Azon a télen igen erős fagyok jártak. Nem is volt kedve kiruccanni a jó meleg vackából még a kisegérnek sem. De hát a kötelesség az kötelesség. Gyűlésbe kellett menni. Ugyanis az egerek királyát egy szép napon, akarom mondani, egy gyászos napon, a lyuk szélén elérte a végzet.
És azt tudjátok, ki mentette meg a pozsonyi meséket? Elmeséljük! Igazából nem is csak a pozsonyi mesékről van szó, mert Rómer Flórisnak, akiről ez a mese szólni fog, az egész széles környék minden meséjéhez van valami köze.
Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy hatalmas királyi vár. Ebben a hatalmas királyi várban élt egy szépséges királykisasszony, aki nemcsak szép volt, hanem végtelenül kedves és szerfölött ügyes is. Mindenki szerette, de különösen azért becsülték, mert gyönyörűségesen tudott muzsikálni.
A piros szemű kukoricacső elkeseredetten ásítozott. Illetlen viselkedése azonban senkit sem botránkoztatott meg. A világ magába fordultan hallgatott a fakókék őszi ég alatt. Bizonyos belső hangok már napok óta fontos tudnivalókat közöltek ‒ legalábbis ezzel pisszegték le a piros szemű kukoricacsövet, ha bárkit is megszólított egy kis beszélgetés reményében, így a többi kukoricacső, a kalapos, a különben mindig udvarias úritök, a feje fölött lengedező babhüvelyek, az örökké szimatoló, izgatott pockok, de a katicabogarak s a méhek is. (...)
1
A belváros kellős közepén, közvetlenül a metróállomás lejárója előtt pillantottam meg az öregasszonyt. Nagyon öreg volt, lehetett talán már ezeréves is, de azon se csodálkoznék, ha még annál is több lett volna. Ahogy jobban elnéztem, akkor vettem csak észre, hogy a lába előtt egy nagy köteg rőzse van.
5. oldal / 18