Mesetár
Cillanka bekopogtatott a Dedre-bérc alatti takaros kőházikó ajtaján. Vékony hangocska szólt ki:
– Bújj be!
Cillanka belépett. A szoba közepén nagy, kerek asztal állt. Mellette ült a három testvér: Bagyula, Birabolya és Bobolyka. Föl se néztek, szorgalmasan öltögettek.
– Na végre, hogy ideértetek – fogadta az ajtóban a lányokat mosolyogva Dörzsi-Mörzsi. – Már nagyon vártalak benneteket. Gyertek, kerüljetek beljebb. Kiskata és Julijul ettől a kedves fogadtatástól egyből visszanyerték régi önbizalmukat. Felszabadultan, megkönnyebbült szívvel követték a jóságos boszorkányt.
Versenyt hirdetett egyszer a császár. Uralkodói ideje már lejárt, és úgy döntött, annak a fiának adja át a trónt, aki a legérdemesebb rá. Hogy kiderítse, melyikük a legrátermettebb, azt találta ki, hogy a fiúk sárkányidomításban mérjék össze az erejüket. Feladatuk az volt, hogy megkeressék a birodalomban azt a sárkányt, amelyik elég kicsi ahhoz, hogy át tudjon repülni a kimonók hímzőtűjének lyukán, de elég nagy ahhoz, hogy a császár kertjének legnagyobb fáját könnyedén kihúzza a földből.
Kétbalkezes Róbert, gubancos házőrző, tűnődve szemlélt maga előtt három rókalábnyomot a porban.
– Hm, hm. Különös. Különös és rejtélyes – mondta Búboskának, aki épp az egyik lógó szemfogát csavargatta nagy élvezettel, s nemigen figyelt oda Kétbalkezes Róbert hümmögésére.
Akkor hát jól megjegyezted a varázsigét? – kérdezte Csipesztől még egyszer az öregember.
– Bizony jól – válaszolta Csipesz, ám ekkorra az öregember már újra visszaváltozott fűzfává. Azt pedig, hogy kiféle-miféle öregemberrel is társalkodott ekképpen Csipesz, s hogyan is találkozott vele, noha nem mondtam még, megmondhatom máris.
Az éjszaka kellős közepén a halványkék kisoroszlán kilopózott testvérei mellől az erdőbe. Közeledett már a fák ünnepe, amikor az erdő vadjai és madarai összegyűlnek a legnagyobb és legkerekebb tisztáson, meghallgatják az Erdő Szellemét, és eléneklik az Ünnepi Dalt. Ilyenkor minden állat rendbe teszi a bundáját és a tollazatát, mert aki maszatosan jelenik meg az ünnepen, azt az Erdő Szelleme kiutasítja a fák közül a mezőre.
Amikor még tündérek is éltek az emberek között, az emberek is tündérek voltak egy kicsit. Így aztán mindenféle csodák estek meg velük. Néha szomjúságot oltó forrássá változtak, néha szakadék fölött átívelő híddá.
A nagyapámtól hallottam ezt a történetet. Volt egy fiú a falunkban, vörös hajú, szeplős arcú fiú volt, Medveczky Miskának hívták. Ennek a Medveczkynek az volt a végzete, hogy senki se szerette.
Egy tágas tölgyerdő közepén volt egy tisztás. Ennek a tisztásnak a közepén állt egy kajla törzsű fenyőfa. Hogy ez a kajla fenyő miképpen keveredett a sudár tölgyes kellős közepébe, ne kérdezd, én sem tudom. Egyszer csak ott volt. És ha már ott volt, lestoppolta magának egy erdei egér.
A szakácskönyv
Élt egyszer egy öreg király meg a lánya az Óperenciás Tengeren is túl, ott, ahol a kurtafarkú malac túr. Így kezdődik minden mese. Igen ám, de ritkán folytatódik úgy, hogy ez a kurta farok bizony belefőtt a kocsonyába. Pedig így történt. Majd ezt is elmondom a legvégén, de előbb a szakácskönyvről mesélek.
7. oldal / 17