Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis ház. Az erdőben állt egy kicsike kis tisztás szélén. Nagyon kedves kis ház volt, farönkökből építette egy erdész a családjának meg magának. Sok éven át éltek benne boldogan az erdészék, de idővel, ahogy az már lenni szokott, szétszéledt a család, és a kis ház magára maradt. Egy darabig még reménykedett, hátha visszatérnek a régi lakói, de lassan feladta a reményt, és elbúsult.
A szomorúság bizony meglátszott a kis házon. Az ablakai betöredeztek, a zsalui megereszkedtek, a tetőn lyuk tátongott, és az ajtó alatt befújt a szél. Siralmas látvány volt. Sajnálták is az erdő lakói, a nyulak, a rókák, a mókusok, az őzek, a bogarak meg a madarak. Aki arra járt, mind megkérdezte tőle, ugyan mivel deríthetné jobb kedvre. Mindhiába. A kis ház csak szomorúan sóhajtozott. Hiába csipogott, csivitelt a sok kedves cinke, pinty, vörösbegy meg őszapó a tetőn, hiába ugrándoztak a nyulak és mókusok a verandán, a ház magányosnak érezte magát.
Mígnem egy kora tavaszi napon egy kisróka, aki éppen ott hancúrozott a ház előtt a testvéreivel, a homlokára csapott, és felkiáltott:
− Megvan! Tudom már, hogy vidítsuk fel a kis házat!
− Hogyan? – kérdezték a testvérei.
− Hát úgy, hogy beleköltözzünk!
− Jó terv! – kiabálták a testvérei, és szaladtak, hogy elmeséljék a hatalmas ötletet a szüleiknek.
Az öreg rókák egyetértettek a kicsikkel abban, hogy a ház valószínűleg akkor lesz boldog, ha laknak benne. Szóltak hát az erdőlakóknak, hogy aki tud, segítsen kinyitni az ajtót, aki meg úgy gondolja, költözzön bele.
Jött is a harkály nagy sietve, és a csőrével ügyesen felpattintotta a zárat. A rókák benyomták az ajtót, s tódult be a sok állat a kis házba. Őzek, nyulak, pockok, bogarak, mindenki talált kedvére való vackot. Még egy mogyorós pele is befészkelte magát a padlásra, a cincérek meg a verandát foglalták el. Boldog volt már a kis ház, hogy újra vannak lakói. Így éldegéltek aztán szépen, a kis ház meg a lakói.
Kde bolo, tam bolo, bol raz jeden malý domček. Stál na maličkej čistinke na kraji lesa. Bol veľmi útulný, z dreva ho postavil lesník pre svoju rodinu i pre seba. Lesníci si v ňom roky šťastne nažívali, no ako to už býva, rodina sa časom rozlietla a domček ostal sám. Nejaký čas si myslel, že sa ešte jeho starí obyvatelia vrátia, no pomaly stratil nádej a zosmutnel.
Smútok sa na malom domčeku veru prejavil: okná mal rozbité, okenice ovisli, na streche zívala veľká diera a pod dverami ťahalo. Bol naňho žalostný pohľad. Králiky, líšky, veveričky, srnky, chrobáky a vtáčiky, všetci obyvatelia lesa ho ľutovali. Keď šli okolo, zavše sa ho opýtali, ako by mu mohli pomôcť, no zbytočne. Malý domček si len smutne povzdychol. Darmo mu všetky milé sýkorky, pinky, červienky a mlynárky štebotali na streche, darmo mu králiky a veveričky poskakovali na verande, domček sa cítil osamelý.
Jedného skorého jarného dňa pred domčekom šantili líštičky, jedna z nich si ťapla na čelo a vykríkla:
„Mám to! Už viem, ako domček rozveselíme!“
„Ako?“ pýtali sa ostatní.
„Predsa tak, že sa doň nasťahujeme!“
„To je dobrý plán!“ zvolali jej sestričky a bežali o nápade porozprávať rodičom.
Veľké líšky s malými súhlasili v tom, že domček bude pravdepodobne šťastný, ak v ňom niekto bude bývať. Preto poprosili obyvateľov lesa, aby každý, kto len mohol, prišiel pomôcť otvoriť dvere a kto chce, nech sa doň nasťahuje.
Náhlivo priletel ďateľ a zobákom šikovne rozbil zámok. Líšky sa zapreli do dverí a zvieratká sa valili do vnútra. Srnky, králiky, hraboše, chrobáky, všetci si našli útulný kútik. Na povale sa udomácnil aj pĺšik lieskový, fuzáče zas obsadili verandu. Malý domček bol šťastný, že má opäť obyvateľov. Takto pekne si domček a jeho obyvatelia ďalej spolu nažívali.
Slovnik/Szótár
čistinka – tisztás
lesník – erdész
rozletieť sa – szétszéled
stratiť nádej – feladja a reményt
okenica – zsalu
žalostný – siralmas
ľutovať – sajnál
darmo – hiába
osamelý – magányos
šantiť – hancúrozik
nasťahovať sa – beköltözik
útulný kútik – lakályos hely
Fordította Cselényi Fodor Olívia
Balázsy Géza rajza