Kifli és Cicúr hosszú heteken át keményen dolgoztak, hogy elkészüljön a kis ház felújítása. Reggelente alig várták, hogy a gazdájuk, Bibi elinduljon az iskolába. Ahogy Bibi egy Jó pihenést, kiskutyáim! kiáltással kitette lábát az ajtón, a kutyák azonnal a konyhaablaknál termettek, egy rutinos mozdulattal kiugortak az utcára, és már loholtak is a munkavégzés helyszínére, a sajtkészítő házához, jövendőbeli otthonukhoz.
Miután náddal befedték a tetőt – Cicúr különösen büszke volt erre a nagyon környezetbarát és egyben hagyományőrző megoldásra −, következett a falak külső szigetelése, a nyílászárók, a falban a vezetékek cseréje, a belső falak áthelyezése, a festés, csempézés-burkolás és végül a takarítás. Mindez így, olvasva roppant egyszerűnek tűnik, de elmondhatom − és ha megkérdezitek, Kifli és Cicúr is megerősíti −, hogy egyáltalán nem volt az.
Amint a nagytakarítás végén kimerülten eldőltek a ház küszöbén, bundájukból csurgott a poros felmosóvíz, és csak pihegni tudtak. Ám nagyon büszkén pihegtek! S míg pihegtek-pihentek, visszagondoltak a sok elvégzett munkára, és arról beszélgettek, mi mindenen is összeveszhettek volna a felújítás közben, ha akarnak. Micsoda szerencse, hogy nem akartak!
Először is, itt van mindjárt a ház színe.
A tervezgetéskor ugyan megbeszélték, hogy sárga lesz a házikó, zöld zsalugáterekkel, de Kifli időközben meggondolta magát, és fehér falakat szeretett volna szürke ajtóval. Cicúr ezt nagyon unalmas színkombinációnak találta, Kifli azonban úgy vélte, ha már a tervezett cserepet nádra cserélték, a fal színét is ahhoz kéne illeszteni. Hát nem? Cicúr duzzogott egy sort, ha nem sárga, akkor rózsaszín falakról magyarázott valamit, de végül beadta a derekát, és kívülről a ház fehér lett. Az ajtókat viszont Cicúr kedvéért türkizkékre festették, hogy még véletlenül se legyenek unalmasak.
A szobák elrendezése szintén sok fejtörést okozott a két ebnek. Szerintük ugyanis két helyiség fontos egy házban: a konyha (kétségkívül ez a legfontosabb, nem is kérdés), és az a szoba, ahol aludni lehet, legyen az hálószoba ággyal vagy nappali dívánnyal vagy konyha dívánnyal – ha jobban meggondoljuk, talán az utóbbi megoldás a legideálisabb. Ám amikor idáig értek a fejtörésben, eszükbe jutott, hogy van egy gazdájuk is, aki – nyilvánvalóan – nem kutya, és neki másféle igényei is lehetnek, amit mindenképpen érdemes hozzávenni a meggondolnivalók hosszú listájához. Végül arra jutottak, hogy az egyetlen nagy konyha számos dívánnyal ugyan nagyon szép terv, de a gazdának biztosan nem elég, tehát fürdőszobára is szükség lesz. Meg könyvszobára Bibi sok könyvének. S ha már itt tartottak, eszükbe jutott, hogy lehetne külön játszószoba is a játékaiknak, mert nekik meg abból van sok – jegyezte meg Kifli.
Nagyon sokat töprengtek aztán azon, hogy melyik helyiség javára vegyenek el értékes négyzetmétereket a konyhából. Jobban megvizsgálva a dolgokat, arra jutottak, hogy tulajdonképpen az egész ház, sőt a kert is az ő játszószobájuk, hiszen szanaszét mindenhol vannak játékaik. Így aztán maradtak a hagyományos konyha–fürdőszoba–nappali (könyvtár)–hálószoba beosztásnál.
Cicúr még megjegyezte, hogy ezért a szokványos végeredményért ugyan kár volt annyit törni a fejüket. Kifli azonban elmagyarázta neki, hogy így legalább biztosak lehetnek a döntésükben, abban tudniillik, hogy pont ezt és pont így akarják. Ebben aztán megegyeztek.
A következő vitás pont a falak színe volt a szobákban. Korábban ugyan már ezt is megbeszélték, de miután a ház kívül – legalábbis Cicúr szerint – unalmas fehér lett, a kutyuslány jobbnak látta volna, ha akkor legalább belül pompáznak a falak a szivárvány minden színében. Vagyis szerinte lehetnének, mondjuk, vaníliasárga-, levendula-, fűzöld-, eperpiros- és égkékszínűek.
Kifli erre kikeresett egy hosszú tanulmányt a világhálón a színek lélekre és idegállapotra gyakorolt hatásáról, s felhívta húga figyelmét arra, hogy ha egy eb nyugalmas otthonra és békés gazdára vágyik, nem színezi mindenféle harsány színűre a szobáit. Így aztán halványkék és erdőzöld színeket kevertek és festettek a falakra.
A küszöbön heverve, bundájukat szárítgatva eszükbe jutottak még a szerelési módok és az alapanyagok megválasztásának alkalmai, a takarítás és a ki viszi ki a szemetet rendszeres megvitatása, de emlékeik szerint ezeket az akadályokat is sorra mind sikerrel vették. Mondhatni, végül nem csak a fizikai teljesítményükre voltak roppant büszkék, de arra is, hogy semmi miatt nem ugrottak egymásnak, már ahogy ez kutyakörökben (bizonyos kutyakörökben) időnként sajnos előfordul.
− Nem semmi – vigyorgott Kifli a húgára.
− Még jó, hogy nem gondoltunk bele az elején, mekkora munka ez – jegyezte meg Cicúr.
− Ha tudtuk volna, sose vágunk bele – helyeselt Kifli.
− Most már csak a költözés van hátra.
− Azt viszont Bibivel együtt kell megcsinálnunk – bólogatott Kifli. – Mi nem pakolhatjuk a szent könyveit, tudod, hozzájuk se érhetünk.
− Igaz – sóhajtott Cicúr megkönnyebbülten, hogy legalább ez már nem az ő feladatuk. – Mondjuk, nem is szeretném – tette még hozzá a biztonság kedvéért.
− Én se – így Kifli.
− Így is elég nagy lesz a meglepetés – jegyezte meg Cicúr.
Kifli most már nem mondott semmit, csak arra gondolt, reméli, nemcsak nagy, hanem jó meglepetés is lesz a ház. Amiben persze egyáltalán nem lehettek biztosak.