Hóvirágok
Egy szegény asszony azt mondta egyszer a legkisebb fiának:
– Gyere, bújócskázzunk a Hami erdőben!
A kisfiú boldogan ment vele. Mikor az erdőbe értek, kérte az anyját:
– Hadd bújjak el én előbb!
Az anyja megengedte. A kicsi fiú meg egy hatalmas vadrózsabokor mögé osont, visszatartva a lélegzetét. Nem is sejtette, hogy az anyja meg akar szabadulni tőle, hisz nem tudja eltartani, mert otthon még tizenhat éhes száj várja. Lapult a fiúcska, hevesen dobogott a szíve. Örült, hogy jó helyre bújt, ott biztosan nem lel rá az anyja. Múlt az idő, már alkonyodott, aztán este lett. A kisfiú félt, rettegett a baglyok huhogásától, kiabálni kezdett:
– Itt vagyok, édesanyám, többé nem bújok el olyan helyre, amire nem lehet rátalálni!
Várt egy kicsit, majd újra kiáltott:
– Édesanyám, itt vagyok!
De hiába kiabált, az anyja nem jött a megmentésére, mert már rég hazament. A szerencsétlen fiúcska azóta is a világot járja, vándorcigány szüleit keresi, de nem fut össze velük sehol sem. Azt hiszi, ő a hibás mindenért, mert úgy elbújt, hogy az anyja nem tudta megtalálni.
A Hami erdő azóta tavasszal teli van hóvirággal. A kisfiú anyja gyakran jár az erdőbe, ott siratja a kisfiát, akit elhagyott. Máig se tudja, hogy az ő vagy a szerencsétlen fia könnyeiből nőttek-e ki a kis hófehér virágok.
Ürgepörkölt
Hej, élt valamikor egy király, aki imádta az ürgepörköltet. Igaz, csak egyszer evett azt életében, egy csallóközi sátoros cigány asszony kínálta meg vele, de azóta is annak az ízét érezte a szájában. Közhírré tette hát, hogy annak adja egy szem lányát feleségül s vele fele királyságát, aki a legjobb ürgepörkölttel rukkol elő a királyi asztal számára.
Jöttek az idegen hercegek, királyfiak, megpróbálták becsapni a magyarok királyát. Lusták voltak ürgét önteni, helyette nyúlból készítették el az ételt. De a királyt ugyan nem lehetett becsapni! Olyan jó orra volt annak, hogy csak no! Biztosan jobb, mint az ürgének, ami a tágas síkságokon éli világát, amikor éppen nem a téli álmát alussza. Aztán az egyik ételre felcsillant a király szeme. Hívatta is a szakácsot. Egy nagyjókai cigány legény állt a király elibe:
– Egy életem, egy halálom, váljék főztöm egészségére, azt kívánom!
– Hát kitől tanultad ezt, fiam? – kérdezte tőle a király.
– Az édesanyámtól, akit az apám Nagymagyarról szöktetett meg feleségnek.
– Mondd már el, hogyan csináltad ezt a pompás pörköltet?
– Elmondom én, király uram, nem titok! Kiöntöttem öt ürgét, jól leforráztam őket, többször megmostam, megtisztítottam, kibeleztem, majd mindegyiket hat darabra vágtam. Pirítottam zsíron hat fej vöröshagymát, s amikor annak a színe aranyos lett, rátettem a naszvadi paprikát meg az ürgedarabokat. Kevergettem, kavargattam, megsóztam. Aztán rátettem az edényre a fedőt, s tettem hozzá egy kevés jókai forrásvizet, mert nálunk úgy tartja a mondás, hogy aki a Jóka vizét issza, annak a szíve vágyik vissza. Mikor már elég puha volt az ürgehús, tettem rá borsot, lecsót meg erős paprikát, amit a tündérektől kaptam. Be kell vallanom, löttyintettem hozzá egy kevés drága vörösbort is a pap pincéjéből. Ez azért volt drága, mert ha nem lopom el, a pap drágán adta volna. De mégiscsak a királynak, őfelségednek főztem, nem lehetett kihagyni! S végül az egészet tarhonyával tálaltam. Jó étvágyat kívánok hozzá!
– No, fiam, míg így elmondtad, már összefutott a nyál a számban – örvendezett a király. – Neki is látok azonnal, ma ez lesz az ebédem!
Azzal megfordult, ment egyenesen az asztalhoz, amelyen az ürgepörkölt gőzölgött. Vagyis csak a fele. Mert míg a király és a cigány legény beszélgetett, a finom illatra beosont a király lánya, és addig kóstolgatta az ürgepörköltet, míg a felét befalta. Közben állandóan a legény felé tekingetett. De az is őfelé! Míg a cigánylegény elmesélte a receptet, egymásba is szerettek.
No, a király aznap nem lakott jól az ürgepörkölttel, de hozzáadta a lányát a cigány legényhez. Még a fele királyságát is odaadta neki. Nagy lakodalmat csaptak, három napig táncoltak. A cigány legény, akiből ifjú király lett, ezután mindennap egy egész lábas ürgepörköltet főzött az öreg királynak. A sündisznók meg félelmükben elhagyták a környéket, nehogy még belőlük is csemege váljék.
Pap Kata rajza