Régen volt biz az már, mikor engem iskolába vittek! Máig is emlékszem az első benyomásokra, talán soha nem is fogom elfeledni. Jó apám vitt kézen fogva egy nagy, rettenetes épületbe, aminél iszonyúbb palotát elképzelni sem lehet. Nagy vastag falai voltak, magas márványlépcsőkön kellett felkapaszkodni az erős vasajtóig, úgy jutottunk egy hosszú, iszonyatos folyosóra, aminek lehetetlen volt belátni a végét.
Ahogy a folyosóról nyíló egyik ajtót kinyitotta apám előttem, háromszáz gyereket láttam meg, mind olyanokat, mint én magam. Rettenetes ország, ahol csupa gyerekek laknak! A falon egy óriási tábla, arra írva szörnyeteg nagy betűk, azokra mutogatott egy fölséges tekintetű férfi hosszú pálcával, s a nebulók skandálták a fent olvasható betűket.
Amint meglátott bennünket az a méltóságos nagy úr ott a tábla előtt, hóna alá fogta a pálcáját, elénk jött, és köszöntött. Megsimogatta lenhajú fejemet, s megkérdezte, hogy hívnak. Én mondtam, hogy „Móric”. Elmosolyogta magát rajta. „Furcsa egy név.” Erre elszégyelltem magamat. Nem is múlt el az első napom csúfolódás nélkül, ritkaságszámba menő nevem mindenki száját megjárta ilyen-olyan rögtönzött mondókákkal. Egyvalamire azonban igazán büszke lehettem: mikor a szigorú kinézetű tanár úr kihívott a táblához, és megkérdezte, hogy micsoda betű ez, én nemcsak hogy a betűt, de az egész mondatot felolvastam neki. Az én kedves szüleim ugyanis megtanítottak már engem olvasni otthon, úgy hoztak az iskolába.
Nem sokáig tartott azonban felhőtlen gyermekkorom: alig néhány év elteltével meg kellett ismernem azt a megmérhetetlen nagy fájdalmat, amit az árvaságra jutás jelentett. Édesapám volt az első (de nem utolsó) kiváló ember, akitől e hosszú élet során örökre el kellett búcsúznom.
Négy évvel később a Pápai Református Kollégiumban ismerkedtem meg a méltán legendás Petőfi Sándorral és a szintén nagy tehetséggel megáldott Orlay Petrich Somával. Ekkor én még festőnek készültem, Petőfi barátom színésznek, Orlay pedig írónak. S végül mi lett belőlünk? Én regényíró, Sándor költő, Soma pedig festő. A festészet mellett nekem akkoriban legnagyobb hajlamom a költészetre volt, egyszerűen nem ment ki a fejemből, hogy én is verseket írjak. Egy-egy gyerekkori zsengém még nyomtatásban is megjelent: ha valaki elég kitartóan kutat, a kilencéves kis Móric hangját is megtalálhatja a korabeli újságokban.
Be kell azonban vallanom nektek, hogy nem indult felhőtlenül Petőfivel való kapcsolatunk. A fiatal Petőfi mindig a legutolsó padban húzódott meg, és a tanárainkon élcelődött – akiket én a végletekig tiszteltem. Volt Pápán egy kis önképzőtársulatunk, ahol szavaltunk, és saját műveinket olvastuk fel. Itt hallottam Petőfit először szavalni: Vörösmarty Szózatát adta elő. De nem akárhogy, hanem felvidéki kiejtésben – ez a tréfa pedig igen kellemetlen benyomást tett rám.
Takács Viktória rajzai