Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kanyargós folyó szép magas, homokos partfallal. Ebben a partfalban, a fűcsomók közt az éles szemű kiránduló üregeket vehetett volna észre, ha járt volna arra éles szemű kiránduló, de ilyen arrafelé nem járt.
Néha odavetődött ugyan pár mindenre elszánt horgász, ám azoknak kisebb gondjuk is nagyobb volt, mint hogy a partfalat vizsgálgassák, így az üregek maradtak felfedezetlenül, szép csöndben maguknak – a bennük lakó nyuszik legnagyobb örömére. A partfalba mélyen befúródó lyukak ugyanis nem mások, mint nyúlüregek voltak, és ilyenkor tavasszal telis-tele voltak apró nyuszikkal, akiket a szüleik megpróbáltak elbújtatni a világ elől. Persze csak addig, amíg meg nem nőttek, erősödtek és okosodtak annyira, hogy vigyázni tudtak magukra.
Történt aztán, hogy az egyik reggel, ahogy a nyúlszülők elmentek szokásos élelemszerző körútjukra, a folyó felől hirtelen friss illat csapott be a üregekbe, és a nyuszik szaglászni kezdtek. Az ismeretlen illat igencsak csavarta az orrukat. Addig-addig csavarta, amíg az egyik kisnyúl – a legnagyobb és legbátrabb – ki nem mászott az üregből, hogy megnézze, mi lehet az.
A zsenge fű szaga, a tavasz illata áradt mindenfelé a levegőben. Az első nyuszit követte a második, azt a harmadik, a negyedik, és nem sokkal később az összes nyulacska ott ugrándozott a fűcsomók közt a homokban.
Ahogy ugrándoztak, játszottak, egyszer csak nagy szél kerekedett, sötét felhőt sodort a part felé, és esni kezdett az eső. Jaj, a nyuszik még soha nem tapasztaltak ilyet! Ijedten összebújtak, csak lapítottak a homokban, és már áztak is. Ám ekkor valami fehérség borult a fejük fölé – s láss csodát! –, az esőcseppek nem áztatták tovább a nyuszibundákat. Egy gólya volt az, épp hazafelé igyekezett az eső elől, amikor a magasból észrevette a nyulakat, leereszkedett hozzájuk, és kitárta föléjük a két nagy szárnyát.
− Nyugi, nyuszkók, nem áztok, amíg engem láttok! – kelepelte nekik kedvesen.
A nyulacskák hálásan pislogtak. A gólya pedig ott állt fölöttük, amíg az eső elállt, és újra kisütött a nap. Akkor felemelkedett a magasba, és hatalmas szárnycsapásokkal elrepült.
Kde bolo, tam bolo, bola raz jedna kľukatá rieka s vysokým piesčitým brehom. Bystrozraký výletník by si na brehu medzi trsmi trávy všimol nory, pravda, ak by tadiaľ šiel nejaký bystrozraký výletník, lenže taký tade nechodil.
Z času na čas tam síce zablúdilo zopár trúfalých rybárov, no tí mali celkom iné starosti, než skúmať breh rieky, nory teda zostali pekne krásne nepovšimnuté – čomu sa najviac tešili zajace. Diery vyhĺbené do svahu brehu boli totiž zajačie nory. O takomto čase na jar boli plné malých zajačikov, ktoré sa rodičia snažili ukryť pred svetom. Pravda len dovtedy, kým nevyrástli, nezosilneli a nezmúdreli dostatočne na to, aby na seba vedeli dávať pozor.
A tak sa stalo, že jedného rána, keď sa zajačí rodičia ako obvykle vybrali za potravou, noru zrazu naplnila svieža vôňa od rieky a zajačiky ju zavetrili. Neznáma vôňa im veru dráždila nošteky, až kým jeden z nich – ten najväčší a najsmelší –nevyliezol z nory, aby zistil, čo to je.
Vzduchom sa šírila vôňa sviežej trávy, vôňa jari. Prvého zajačika nasledoval druhý, toho tretí, štvrtý a onedlho už všetky zajačiky poskakovali v piesku medzi trsmi trávy.
Ako tak poskakovali a hrali sa, odrazu sa zdvihol vietor, privial k brehu rieky tmavé mračná a rozpršalo sa. Jaj! Zajkovia čosi také ešte nikdy nezažili! Preľaknuté sa schúlili, mokli utiahnuté v piesku. Zrazu sa im nad hlavami rozprestrelo čosi biele – a čuduj sa svete, zajačie kožúšky prestali moknúť. Bol to bocian. Náhlil domov pred dažďom, keď z výšky zbadal zajačikov. Spustil sa dolu a rozprestrel nad nimi krídla.
„Nebojte sa, zajkovia! Kým som tu, nezmoknete!“ zaklepotal milo bocian.
Zajačiky vďačne žmurkali a bocian nad nimi stál, až kým dážď neustal a znova nevyšlo slnko. Potom zamával krídlami, vzniesol sa do výšky a odletel.
Fordította Cselényi Fodor Olívia
Balázsy Géza rajza