Sorozatunk második részében a pénz történetét próbáljuk nyomon követni, az előző számban már említett lüdiai aranyérméktől kezdve egészen a papírpénz elterjedéséig. Hosszú utazás lesz, sok-sok érdekességgel és néhány talán meglepő dologgal az emberiség egyik legfontosabb találmányáról.
Az ókori görög városállamokban, majd később a fennhatóságát egyre nagyobb területre kiterjesztő Római Birodalomban már igen kiterjedt volt a nemesfémekből (főként aranyból) készült pénzérmék használata. Ezek a pénzek azonban annyifélék voltak, ahány pénzverdében készültek. Különbözött a súlyuk, a méretük, a bennük lévő arany mennyisége. Nem csoda hát, hogy kialakult egy új szakma, a pénzváltás. A pénzváltó az a kereskedő, aki képes megállapítani a pénzek egymáshoz viszonyított értékét és be is váltja azokat, persze megfelelő haszon ellenében. A Római Birodalomban forgalomban lévő sokféle pénz egy idő után zavaros viszonyokat eredményezett. Az I. században uralkodó Augustus császár ezért úgy döntött, hogy egységesíti a birodalom pénzügyeit. Az új, szabványosított aranypénz az aureus és a solidus lett, ezüstből pedig a deneraius, a sestertius és az as készült. A pénz egységesítése megkönnyítette és fel is lendítette a birodalomban a kereskedelmet.
A Római Birodalom bukása után szinte egész Európában megszűnt a valódi pénzgazdálkodás, ami visszavetette a fejlődést. Ha volt is forgalomban valamilyen arany- vagy ezüstpénz, az emberek azt inkább eltették, kincsnek tekintették és nem vásároltak vele. A hanyatlás oly mértékű volt, hogy a középkor első századaiban újból megjelent a cserekereskedelem és az önellátás, ami értelemszerűen sokkal rosszabb életszínvonalat eredményezett, mint a fejlett római pénzgazdaság időszaka. (Gondolj bele, ha nem lenne pénz, és mindent magadnak kellene előállítani, és csak az általad előállított termékeket tudnád valamire elcserélni… Hát nem lenne egy könnyű helyzet.)
Az 1000. évet követően aztán ismét kezdett megélénkülni az európai gazdasági élet. Fellendült a termelés, ismét megindult a kereskedelem, ez pedig azt vonta maga után, hogy a pénzforgalom is újból kezdett teret hódítani a cserekereskedelem helyett. Viszont közbejött egy újabb probléma, amit meg kellett oldani. Az arannyal és az ezüsttel az ugyanis a hatalmas gond, hogy csak korlátozott mennyiségben állt rendelkezésre. Nem tudtak annyit bányászni Európában ezekből a nemesfémekből, amivel ki lehetett volna elégíteni a pénzforgalom igényeit. Egész egyszerűen hiány keletkezett a pénzből! De akkor mit lehet csinálni? Hát itt jött a képbe az emberi leleményesség, ami kitalálta a váltó fogalmát.
A váltóval, amely egy mindkét fél által aláírt szerződés volt, az adós kötelezettséget vállalt arra, hogy valamikor a jövőben majd kifizeti a tartozását a váltó tulajdonosának. Ezeket a váltókat azonban a tulajdonosok gyakran nem megtartották, hanem „papírpénzként” továbbadták, fizettek, kereskedtek vele, tehát tulajdonképpen értékesítették az adósságot. A gond ezzel az volt, hogy a sokadik váltócsere után a váltó aktuális tulajdonosa már nem nagyon tudott semmit az eredeti adósról, így a tartozást nem lehetett behajtani. Ennek ellenére a váltók segítségével bonyolított kereskedelem azért elég sokáig hatékonyan működött. Hasonló sztori, hogy a nagy középkori vásárokba a kereskedők a kockázatok (főként a rablótámadások) elkerülése érdekében nem vittek nemesfémpénzt, hanem a vagyonukat inkább letétbe helyezték megőrzésre pénzváltó és -megőrző helyeken (ezekből lettek a bankok), amiért cserébe elismervényt, váltót kaptak. A kereskedők aztán ezekkel fizettek a vásárokban. A nemesfémet őrző bankok a váltó bemutatásáért cserébe vállalták, hogy a váltón szereplő értéket nemesfémben térítik meg a váltót bemutató kereskedőnek. Ebben az egészben az volt a forradalmi, hogy ezzel a lépéssel megérkezünk a bankjegyek, más szóval a papírpénz korába.