Sorozatunk legelején írtunk már a legszínesebb állatokról, amelyek azért viselnek szemet gyönyörködtető, tarka toll-, bőrruhát, pácélt, bundát, hogy felhívják magukra a környezetük figyelmét, vagy éppen ellenkezőleg, a segítségével elrejtőzzenek a rájuk vadászók elől. Most olyan állatokat mutatunk, amelyek csak két színt választottak maguknak a sok közül, a feketét és a fehéret, ám a mintázat, amit e kettő kiad, káprázatos.
A zebra
A zebra az egyik legismertebb afrikai állat, még a gyalogos-átkelőhelyet is róla, az ő jellegzetes fekete-fehér csíkjairól nevezzük zebrának. A teste fekete alapon fehér csíkos, nem pedig fordítva, amit onnan lehet tudni, hogy a bokájánál, az orrán, a sörényén és a farka végén a fekete az alapszín. De miért csíkos? A rejtőzködésben segítené őt a csíkozás? A zebra legfőbb ellensége, az oroszlán színvak, így a magas fűben mozdulatlanul álló csíkos állat szinte észrevehetetlen a számára. A csíkok igazi haszna mégsem az oroszlán, hanem a vérszívó bögölyök és legyek látásának összezavarásában van, amik a zebrákat sokkal kevésbé csípik, mint egyszínű kollégáikat.
A gyűrűsfarkú maki
A madagaszkári gyűrűsfarkú makik puha, szürke bundája cseppet sem feltűnő. Fekete keretes szemük, élénk tekintetük és főleg a testüknél jóval hosszabb, fekete-fehéren gyűrűs farkuk annál inkább az. Ez a szín- és mintaválasztás persze korántsem véletlen, főleg ami a farkukat illeti. Mert nagyon fontos, hogy az jól látható, sőt feltűnő legyen. A makik ugyanis a sűrű erdőben, a fák ágain ugrálva a farkukat nemcsak egyensúlyozásra, hanem jelzésre is használják: egymásnak üzennek vele különféle fontos makidolgokat.
A kardszárnyú delfin
A kardszárnyú delfin fekete-fehér mintázata talán a legjellegzetesebb a tengeri emlősök között. Hatalmas, fekete testén a fehér foltok igazán pompás megjelenést kölcsönöznek az állatnak. A foltok azonban nemcsak díszítik, hanem azonosítják is őt, ugyanis ahány delfin, annyiféle alakú és nagyságú a foltosság. Olyan egyedi náluk ez a mintázat, mint nálunk, embereknél az ujjlenyomat, nincs két egyforma.
A csíkos kígyó
A más néven karikakígyó Ausztráliában, száraz, kősivatagos vagy homokos területeken él. A mérges fajták közé tartozik. A fekete-fehér karikák szinte mértani pontossággal követik egymást a testén. S hogy miért éppen ilyen feltűnő mintázatú bőrruhát választott magának? Mert élőhelyén, a kövek, növények között éppen ez a mintázat nem feltűnő, jól beleolvad a környezetbe, és elrejti őt. A karikák segítségével ráadásul nemcsak álcázza magát a kígyó, hanem zűrzavart is kelt. Kiszámíthatatlan lesz a mozgása, és ez megnehezíti ellenségei számára a támadást.
Az üvegszárnyú pillangó
A Közép- és Dél-Amerikában honos üvegszárnyú pillangók az előbbiekkel szemben pont ellentétes taktikát választanak. Nem a környezetüket megtéveszteni vagy álcázni szeretnék magukat, nem feltűnők, hanem éppen hogy eltűnők, vagyis láthatatlanok szeretnének lenni, ami majdnem sikerül is nekik. A szárnyaik ugyanis teljesen átlátszók, csak a testük és szárnyaik szegélye látható. Szervezetük ugyanakkor viaszt is termel, amely a szárnyakra jutva megakadályozza, hogy azok a napfényben csillogjanak, tükrözzenek. A színes, virágos környezetben az átlátszó szárnyon keresztül pedig a táj válik láthatóvá, így a pillét a ragadozók igen kevés eséllyel veszik észe, testének rajzolatja alapján inkább valami darázsfélének gondolnák. Roppant ügyes!