Mesetár
Volt egyszer egy nagyon okos kis esernyő. Főként az olyan idegen szavak izgatták a fantáziáját, mint a vazelin, a romantika, a zeppelin meg a film. Leginkább ez a szó, hogy film, ez ragadt meg a fejében, helyesebben a fogantyújában. Ilyen mondatok röpködtek a füle mellett: nézzünk meg egy jó filmet, vagy: de szép filmet láttunk.
– Drágám, elvinnéd a ünnepi koronákat a tisztítóba? – fordult Rozi királyné a fiához. – Két nap múlva lesz apád koronázási évfordulója, szeretném, ha addigra alaposan lesikálnák őket. Elvégre nem jelenhetünk meg az ünnepségen piszkos koronákban, nem igaz? Mit szólnának az emberek?
– Mondjátok meg édesanyátoknak és Doromb nagyapónak, hogy nagyon szépen kérem őket, holnap reggel jöjjenek be az iskolába – állította meg Buksit és Tigrist, a két macskalegényt, Arisztotelész igazgató bácsi titokzatosan mosolyogva.
– Csak nem követtetek el valamit?! – ijedt meg azonnal Cini anyuka, amint az üzenetet megkapta.
A tér sarkán egy hatalmas gesztenyefa alatt, szemben a sárgára meszelt városházával, magányosan álldogált a lövöldés bódéja. Most épp fehér hósapka borította, amit a szél néha megpróbált lesodorni.
– Huú-huú – söpört körbe a bódén, jeges körmeivel repedések után kaparászva a deszkafalon. És bizony talált is, nem egyet, de százat.
Az asztalosműhelyben ketten üldögéltek a vidáman duruzsoló kályha mellett, Gyalu bácsi, a gazda, és Doromb nagyapó.
– Nem bírom ezeket a gyakori időváltozásokat. Egyik front még el se ment, már nyakunkon a másik. Elszívják minden erőmet. Örökösen fáj a fejem, fájnak a csontjaim, rossz a közérzetem, hol melegem van, hol meg a hideg ráz. Dolgozni sem igen bírok, pedig kellene, mert Arisztotelész tanító bácsi várja a könyvespolcot – dőlt a panasz Gyalu bácsiból.
– Nem vagy te véletlenül beteg? – aggodalmaskodott Doromb nagyapó. – Amit itt felsoroltál, az tiszta influenzára vall. Bújj az ágyba, azt ajánlom, és kúráld magad!
Apa hazajött. Sízni volt a hegyekben. Azt mondta, igazán gyönyörű az a hely, ahol volt. Valóságos síparadicsom. Megkérdeztem tőle, hogy engem miért nem vitt magával. Azt mondta, jövőre majd elvisz. Csakhogy én nem jövőre akarok menni. Most akarom látni a síparadicsomot. Már meg is álmodtam, hogyan.
Cincin, a kisegér, a fásszínben üldögélt a favágótőkén. Azért ült ott, mert az édesanyja megszidta:
– Miféle szófogadatlan gyerek vagy te?! Kértelek, tedd rendbe a szobádat, ahogy ünnepek előtt illik. Egyedül nem győzök mindent. Rendetlen vagy! Nem szeretlek!
Cincint az utolsó szavak igencsak szíven ütötték. Ezért ült most a fásszínben, nagy-nagy keserűségében.
Egy karácsony este – mikor volt pontosan, nem tudom, lehet, hogy épp karácsonykor, de a boltok már becsuktak, az emberek a megvásárolt ajándékokkal hazatértek – Morcogi, az öreg kulcsos rendőr magában kerülte a várost. Ám téved, aki azt hinné, hogy gyalog vagy kerékpáron, mert bizony pompás vasderesen!
– Eljöttök velem kökényt szedni holnap? – állította meg Buksit, Tigrist és Csöpit, a három macskalegényt Hápika, a kiskacsa.
– Mi az a kökény? – csodálkozott Csöpi. – Még soha nem hallottam róla.
– Te bizonyára vadszilvaként ismered – nézett rá kissé fölényesen Hápika.
– Jaj, ara az apró, kékes micsodára gondolsz? Azt ismerem. Már ettem is. Ha egy kicsit megcsípi a dér, igazán finom.
– Megtörtént! – hagyta helyben Hápika. – Magatok is láthattátok, tegnap reggelre mindent dér borított, mintha ezüsttel vonták volna be a háztetőket és a fákat. Nos, eljöttök?
– Ott a helyünk! – vágta rá Buksi.
Rokoni pártfogás
Egy árva mezei egérke megunta a hosszú őszi esőket, s meg a koplalást. Gondolt egyet, bemerészkedett a faluba. Tudta az egértörténelmet. Hallotta az öregebbektől, hogy a házi egereknek, azoknak mindenük megvan. Pince, kamra, padlás tele minden jóval. Egyedül csak a macskától kell óvakodniuk. Még örültek is a házi egerek, amikor a falu legszélső házának pincéjébe besurrant. De amikor kiderült, hogy nemcsak látogatóba jött, hanem a telet is ott szándékozik tölteni, akkor bizony már-már a rokonságot is kezdték kétségbe vonni.
16. oldal / 18