Mesetár
– Mit olvasol, Doromb bácsi? – állt meg Hápika, a helyre kiskacsa a meggyfa alatti padon üldögélő nagyapó előtt. És hogy nagyobb nyomatékot adjon a kérdésének, még a fejét is félrebillentette.
– Titok! – mondta nagyapó.
– Hogy lehet titok, amikor nem titok, mert látom, ott van előtted, lapozgatod és közben mosolyogsz, nevetgélsz meg bólogatsz hozzá – nyelvelt Hápika.
Hűségesen őrizte Péter a mennyország kulcsát, mikor egyszer csak nagy lövöldözés, rikongatás hallatszott a földről. Kinyitotta a kaput, aztán lekukucskált, mert a nagy kíváncsiság majdhogy ki nem bökte az oldalát. A zajra kijött Krisztus urunk is. Mikor meglátta Pétert, adott neki háromnapi szabadságot, hogy végére járhasson a nagy zenebonának.
Réges-régen olyan világ járta, hogy minden hangnak értelmes jelentése volt. Ha a kovács odacsapott a kalapáccsal, az így csendült: „Üss, csak üss! Üss, csak üss!” Ha az asztalos nekiállt gyalulni, így sercegett a gyalu: „Húzd-vond! Node húzd-vond!” Ha a malom fogaskerekei zörömbölni kezdtek, azt mondták: „Iregünk-forogunk! Iregünk-forogunk!” Ha pedig csaló volt a molnár, és tovább járatta a malmot a kelleténél, akkor a malom irodalmi németül kezdett beszélni, és szép lassan kérdezte: „Ki van ott? Ki van ott?” Aztán gyorsan reá felelt: „A molnár! A molnár!” Majd egészen gyorsan hozzátette: „Lop, csen, csór, lop, csen, csór, zsákonként fél vékát.”
Futkározik a kis tapsifüles a mezőn, vidám a kedve. Hogyne lenne az, amikor gyönyörűen süt a nap, és a határ pompásan zöldell körülötte. Ahogy így ugrabugrál, a távoli falu szélén hirtelen megpillant valami fehéret.
– Anyu, messze van és fehér, mi lehet az? – fordul az anyjához.
– Mi lenne, az iskola épülete – feleli az anyja csak úgy félvállról.
– Menjünk, nézzük meg közelebbről! Engem rettenetesen érdekel – unszolja édesanyját.
– Arra ma nem érünk rá – hárítja el az édesanyja. – Keress inkább négylevelű lóheréket, azok ízletesebbek a többinél, mert eggyel több a levelük.
Hallottatok már a híres Pepi kalózról? Ha nem, hamarosan megtudjátok, ki volt ő, és azt is, milyen kalandokba keveredett. Hol is kezdjem? Talán ott, hogy Pepi kalóz rettegett és hírhedt darázs volt, aki sok hajót fosztott meg kincseitől. Mindig leleményes volt, így sokáig nem sikerült a nyomára akadni. Hanem egyszer ő is megfizetett tetteiért. Saját kalóztársa árulta el őt, és a legmélyebb börtönbe vetették, hogy sose lássa a napvilágot. Már sok-sok éve raboskodott, amikor egy nap rámosolygott a szerencse…
A tengerektől a hegyekig, a hegyektől a folyókig a föld tele van szebbnél szebb falucskákkal. Annyival, hogy megszámolni se lehet őket. Mindezek közül a legszebb mégis az a falucska, ahová a gólya elvitt bennünket. Hogy mitől szépek a falucskák? Attól, hogy pirosba öltöznek a sok almafától, sárgába a sok vajkörtétől, kékbe a szilváktól. Csángóföldön is erősen szépek a falvacskák. Mifelénk még nem volt olyan ember, aki valamely falucskában sétált volna, és ne csorgott volna a nyála azt látva, hogy ragyognak a fák a kertekben a gyümölcsöktől. Ha mégis volt valaki, az biztos vak lehetett.
Először Tigris próbálkozott. Hiába tördelte le azonban ügyesen a leveleket alulról fölfelé haladva, hiába mondta szépen, érthetően a varázsigét, nem történt semmi.
Utána Buksi lépett oda a napraforgóhoz.
– Ne félj, én megszabadítalak! – suttogta maga elé, s azzal felülről lefelé kezdte tördelni a leveleket, és közben mondta a varázsigét.
– Fiúk, igazán segíthetnétek édesanyátoknak – kezdte Doromb nagyapó a reggelinél. – Nekem már nehezen hajlik a derekam.
– Mit segítsünk? – tömött a szájába Buksi egy jókora bundáskenyérdarabot.
– Leszedhetnétek a kertben az uborkát, hogy anyátok eltehesse télire.
– Gond egy szál se! – mókázott Tigris úgyszintén tele szájjal. – Már itt sem vagyunk.
– Nono, azért csak reggelizzetek meg rendesen – mondta nagyapó –, mert régi igazság, hogy az éhes munkásnak örökösen evésen jár az esze.
Bundafüles Subanagyot gyermekkacaj, énekhang és száraz ágak reccsenése zavarta fel a déli szunyókálásból. A hőség elől mindig rejtegetnie kellett a bundáját, ezért szokott ilyenkor a sűrű hűvös homályba húzódni, ahol háborítatlanul emlékezhet és álmodozhat, míg alkonyba nem száll a nap. Most azonban nem tudott odafigyelni az emlékeire meg az álmaira, mert egy zajos világ szétröppenő üzenetei mindegyre a bundafülébe akadtak. Várta, várta, hogy mikor szűnik már meg a zenebona, de aztán mégis a kíváncsisága győzött, s rászánta magát, hogy kikémleli a dolgot.
A vihar életre kelti a mesét
Egy szeszélyes áprilisi napon az apu meg én gombászni indultunk az erdőbe. Előző éjszaka nagy zuhé volt, de most hétágra sütött a nap, vakítóan csillogtak a keréknyomok, mintha csak egy láthatatlan kéz ezüstszőnyeget gördített volna elénk, hogy el ne tévedjünk. Kézen fogva mentünk, ha a templomtoronyból valaki látcsővel figyel, azt látja, hogy egy magas, fekete hajú, farmernadrágos férfi tarisznyával az oldalán nagy léptekkel rója az utat, mögötte egy kicsi, szöszke fejű emberke piros kezeslábasban futva igyekszik a nyomában.
17. oldal / 18