Mesetár
Szombat reggel Barni, Anya és Apa elindultak kirándulni. Felültek a zöld autóbuszra, és az elvitte őket oda, ahol a város véget ér, és elkezdődik az erdő. Barni nagyon szerette ezt a helyet, mert itt volt a buszok garázsa is. Elindultak felfelé a dombon, és Barni még sokáig láthatta a buszgarázst az érkező és induló buszokkal. A hangjukat akkor is hallotta még, amikor már nem látta őket a fáktól.
Egyszer volt, hol nem volt, az ártézi kút szüntelen felszínre törő vizén túl, még a falu szélén ringó kukoricatáblán is túl, messzebb, mint a Duna-parton a vihar által gyökerestül kitépett fák, de a világvégi éjsötét medvecukorerdőnél azért közelebb, a Százszorszép Sziromrét közepén egy apró házikóban élt Mimi és Momi.
– Még néhány nap, anyó, és beköszönt a tavasz – mondta az öreg Simon néninek Kovács bácsi, a levélhordó, és bekattintotta postatáskáját. – Már érzem a csontjaimban.
– Ugyan már, kedveském – sóhajtott fel Simon néni –, hol van az még! Nem látod, mekkora hó borítja a földeket?!
I. FELVONÁS
Helyszín: a Szélkirálynő fedélzete. Itt zajlik a hajósok élete, látjuk a hajókorlátot, a mentőöveket, az árbocokat, vitorlákat és a kormánykereket. Kétoldalt a konyha, a raktár és néhány kabin lejárata látszik. A fedélzetről nyílik egy egyszerű beépített szekrény is, amiben a takarítószereket tarják. A konyhaajtó mellett hordók, ládák sorakoznak, ezekre rá is lehet ülni. A fal mellett, viszonylag védett helyen, befelé fordítva jókora tükör áll.
Hó-Kuszpók még nagyon fiatal hóember volt, nem tudhatta, hogy a kéményekbe nem lehet csak úgy belenézni. Aki ezt nem tudja, és a kéménybe dugja a fejét, kormos lesz, még ha hóember is az illető. Mert a kéményben lakik a Fekete Füstemberke, aki a kíváncsiskodóknak a szeme közé fújja a kormot. Nem gonoszságból, inkább jószívűségből. Neki ugyanis ez a csemegéje, és abból ad nekünk önzetlenül. Nem egyforma az ízlésünk, ez tagadhatatlan.
− Összeszámoltam a barátaimat. Tizenhárman vannak − közölte Hülyüke a lóval egy nagy, fekete tábla előtt állva.
− Az baj − horkant fel a ló égnek álló sörénnyel. − A tizenhárom szerencsétlen szám. Nekem máris balsejtelmem támadt. Lehet, hogy pillanatokon belül megcsíp egy bögöly.
Részlet a Karácsonyi vándorok című meseregényből
Egy hónap elteltével Gáspár, Menyhért és Boldizsár gondterhelt arccal kortyolgatták a kávéjukat reggelizősátrukban. Morcosságuk oka részben az volt, hogy remek arab kávéjuk elfogyott, és most helyette gyalázatos itallal öblögették a torkukat, amely nem sokkal tűnt ízletesebbnek egy-egy csészényi poshadt fekete festéknél.
Egyszer volt, hol nem volt, a legvidámabb szomorúfűzön túl, még a füssi füveken is túl, messzebb, mint a némai rekettyebokrok, de a világvégi éneklő felhőszakadásnál azért közelebb, élt egyszer két leány, Mimi és Momi.
A baj ott kezdődött, hogy Pisti az iskolában felejtette a színes ceruzáit. Így nem tudta elkészíteni a másnapi házi feladatot. Hiába kutatott át minden fiókot, szekrényt, egy fia színes ceruza nem sok, annyi sem került elő. Pedig olyan sok dugi hely talán az egész világon nincsen, mint a nappali szoba szekrényében.
Városunk egyik csillogó kerületének főutcája mögött, egy árnyas, ám eldugott téren állt a fodrászat. Ne olyan puccos, rettentő drága szalonra gondoljatok, amelyek mostanában gomba módra szaporodnak a nagy bevásárlóközpontok rideg folyosóin!
15. oldal / 18