Meskete
Élt egyszer egy pocok. A mezőn lakott egy bokor alatt. Napközben élelmet kutatott a környéken, éjszaka pedig olyan mélyen aludt, hogy még azt sem hallotta meg, amikor hatalmas hóviharral megérkezett a mezőre a tél. Reggel aztán kimenni sem tudott a vackából, úgy eltorlaszolta a bejáratot a hó.
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy hatalmas erdő. Ez a hatalmas erdő akkora volt, hogy három országot is beterített. A szélén állt egy kicsike házikó. A kicsike házikóban éldegélt egy öreganyó.
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisfarkas. Jött az ősz, fújta a szél a faleveleket. Jó játék a széllel meg a falevelekkel kergetőzni. És míg kergette őket, a kisfarkas jó messzire elkószált a falkájától. Mire észrevette, hogy eltévedt, a nap már lemenőben volt. A kisfarkas megijedt. Mi lesz vele éjszaka, ha nem talál haza?
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy iciri-piciri kis egér a falu szélén egy pajtában, annak is a legsarkában, egy picike kis egérlyukban. Nem sok vizet zavart ott ez a kis egér. Szerényen éldegélt, néha elrágcsált egy-egy búzaszemet valamelyik lyukas zsákból, de csak a csúnyábbakból, és csak módjával, igazán nem csinált nagy kárt.
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis kuvik. A kert végében lakott egy fenyőfán. Napközben a fa odvában szunyókált. Csak éjszaka hallatta a hangját, de akkor nem fogta vissza magát. Rikoltozott órákon át.
Egy csöndes júniusi este történt, hogy a macska sétára indult. Nem volt ebben semmi különös, minden este körbesétált a környéken, csak hogy megnézze, mi újság. A séta végén aztán, ahogy odaért a nagy tölgyfához, szokásosan leheveredett a fa tövébe.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kismalac. A faluvégen lakott, az utolsó ház hatalmas kertjében, pont a kukoricás mellett. A malacka nagyon szerette ezt a kertet. Volt benne mindenféle érdekes: szőlő, barackfa, szilvafa, ribizlibokor, galambok, tyúkok meg egy kakas is. A tyúkokkal meg a kakassal nagyon szeretett a kismalac beszélgetni mindenféle dologról, a galambok elmesélték neki, mi hír a faluban, de barátai voltak a kertbe gyakran ellátogató méhek és darazsak is.
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis ház. Az erdőben állt egy kicsike kis tisztás szélén. Nagyon kedves kis ház volt, farönkökből építette egy erdész a családjának meg magának. Sok éven át éltek benne boldogan az erdészék, de idővel, ahogy az már lenni szokott, szétszéledt a család, és a kis ház magára maradt. Egy darabig még reménykedett, hátha visszatérnek a régi lakói, de lassan feladta a reményt, és elbúsult.
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy icipici kis kutya. Alig volt tízhetes. Nem sok mindent tudott a világról, csak annyit, hogy mindent meg lehet enni, amit nem lehet megenni, azt meg lehet rágni, amit nem lehet megrágni, azt szét lehet cincálni.
Egy februári reggelen a fakopáncs rettenetes fejfájásra ébredt.
− Ó, jaj, éhen halok! – jajdult fel, hiszen fájós fejjel nem tud majd a fák törzsén kopácsolni és finom hernyókat szedegetni a kérgük alól.
2. oldal / 5